Úgy érzem, nem vagyok mentálisan egészséges. Mi a véleményetek?

18 éves vagyok, lány, jelenleg gimnazista. Úgy érzem, el van torzulva a gondolkodásmódom és a személyiségem. Szeretném nagyjából leírni a „tüneteimet”, amiket felfedeztem, remélhetőleg emiatt meg is nyugodok majd egy kicsit. Feltételezhetően borzasztó hosszú írás következik. Nagyon köszönöm, ha elolvassátok, és véleményezitek.

Először is szeretnék leírni pár tényezőt az életemből, amikről úgy gondolom, hatással voltak/vannak/lehettek erre az esetleges „személyiségtorzulásra”.

1. A családomra évtizedek óta jellemzőek különböző, szerintem egyértelműen pszichésnek nevezhető tünetek. Mindkét anyai dédszülőm tinédzserként élte túl a holokausztot, az anyai ágam még egyértelműen ennek a mentális súlyát nyögi, apai ágon pedig évtizedek óta szinte minden férfi agresszív hajlamú, megbízhatatlan, legalább egyszer kísérelt meg valamilyen formában öngyilkosságot, és – különböző szinteken, de - alkoholista. Ezek a dolgok egyértelműen benne vannak az én apámban is, aki ezt egyáltalán nem hajlandó belátni, és minden hibájáért folyamatosan külső felelősöket keres (sok fájdalmat okozott nekem, sosem volt köztünk értékelhető apa-lánya kapcsolat, emiatt feltételezhetően apakomplexusom is van).

2. Amikor anyukám terhes volt a húgommal, a terhesség során komoly komplikációk adódtak, ezért be kellett feküdnie kórházba hónapokra, engem pedig addig apukám és a nagyszüleim neveltek. Ekkor 2 és fél éves voltam, és állítólag én ezt úgy éltem meg – mármint hogy anyukám hirtelen „eltűnt” -, hogy anyukám meghalt. Ha jól értem a történetet, akkor szembesültem vele, hogy nem, amikor hazaállított, de akkor már vele volt a húgom is.

3. Ez a második gimnáziumom, az első (hatosztályos) gimnáziumomba 4 évig jártam, és ezalatt a négy év alatt teljesen számkivetettként kezeltek az osztályomban, illetve másodrangú lényként, aki alkalmatlan az életre (a tanáraim egyaránt így gondolkodtam rólam). Az osztálytársaim „szerencsétlennek” tartották azokat az embereket, akiket valamilyen iskolai feladat miatt arra „kényszerítettek”, hogy beszéljenek velem, vagy hogy a közelemben legyenek, és ezt 4 évig kommunikálták is felém. Bár már nem vagyok ott, nagyon nehezen tudok ettől megszabadulni, folyton visszatér.

Most pedig szeretném nagyjából összeírni azt, hogy miért nem érzem magamat mentálisan egészségesnek (jó pár éve nyom már ez, most szeretném összeszedni).

Szociálisan teljesen inkompetens vagyok. Nagyon komoly szorongásaim vannak, egyáltalán nem tudok beilleszkedni sehova sem. Bárhova megyek, egy idő után automatikusan számkivetettnek érzem magam, akkor is, ha ez nem feltétlenül indokolt. Úgy érzem, az emberek csak megtűrnek maguk mellett, akkor is, ha egyébként tudom, hogy nem így van. Egyszerűen nem bírom elhinni, ha valaki tisztel vagy szeret, vagy ha mégis, folyamatosan rettegek attól, hogy ezt a megbecsülést és/vagy szeretetet el fogom veszíteni. Baromira vágynék „mély” emberi kapcsolatokra, de teljesen alkalmatlan vagyok a kezelésükre. Ha vannak is kapcsolataim, mindig van 1-2, ami valamiért kiemelten fontos lesz nekem, és akkor azokat totálisan felmagasztalom és/vagy démonizálom (a kettő általában gyorsan, középút nélkül váltakozik), miközben a többit elhanyagolom, aztán utána meg sírok utánuk. Furcsa kettősség van bennem, mert borzasztóan szeretek egyedül lenni, de nagyon szeretnék emberi kapcsolatokat is, viszont a fenntartásukért nem bírok „normálisan” tenni. Érzem, hogy magányos vagyok, de ezzel a magánnyal semmit se bírok kezdeni. Néha egyszerűen csak „elfáradok” szociálisan, belesüppedek egy „fáradt” állapotba, és olyankor nem bírok normálisan kommunikálni az emberekkel. De ezen kívül is nagyon sok ellentmondás van bennem. Úgy érzem, mintha „szét lenne esve” a személyiségem. Nem úgy értem, hogy több személyiségem is van egyszerre, hanem úgy, hogy az az egy ami van, teljesen zavart, mintha "össze lenne dobálva". Nem bírok együtt élni saját magammal, néha egyszerűen nem bírom elviselni magamat. És ezt most nem úgy értem, hogy önbizalom-hiányos vagyok, hanem konkrétan úgy, hogy vannak időszakaim, amikor legszívesebben üvöltenék és kaparnám a falat, hogy önmagammal együtt kell lennem (aztán megnyugszom). llyenkor jellemzően borzasztóan bunkó és elutasító - sőt, akár verbálisan kifejezetten agresszív - vagyok a környezettemmel, de nem miattuk, hanem magam miatt, nem őket nem bírom elviselni, hanem önmagamat, és ezt kb. öntudatlanul rajtuk töltöm ki, amiért szégyenlem is magam. Félek, hogy olyan ember vagyok, akivel nem lehet hosszú távon (se) együtt élni. Félek, hogy megkeserítem az emberek életét. Ez az úgymond zavartság az önbizalmamon is nagyon látszik, bizonyos dolgokban teljesen alábecsülöm magam, másokban meg totálisan felmagasztalom, és valamelyik néha csakúgy jobban eluralkodik rajtam, mint a másik (egyensúly megint szinte nincs). Olyan, mintha különböző időszakai lennének az életemnek, amik folyton váltakoznak, szinte átmenet nélkül. Olvastam a bipoláris zavarról, úgy érzem ezek a periódusok abszolút megvannak nálam, de hogyha van is nála mentális baj, úgy érzem, az enyém „nagyobb”. Folyton szuicid gondolataim vannak, gyakorlatilag bármi történik velem, szinte az az első, hogy elképzelem, mi lenne ha megölném magam. Pedig én is tudok, hogy ezek az én esetemben undorítóan önző gondolatok. Sokat gondolkodtam ezen, és az a véleményem, hogy nem lennék képes megölni magam. Gondolati síkon is általában az öngyilkossági kísérletig jutok, és elképzelem, hogyha ez megtörténne, akkor mennyire mindenki felkapná rá a fejét, hogy én mennyire rosszul érzem a bőrömben magamat (nem látszik rajtam, a külvilág felé jellemzően teljesen más arcot próbálok mutatni), és nem lennék az emberek számára ilyen jelentéktelen (nagyon annak érzem magamat, úgy érzem, bármikor akárki feltűnés nélkül pótolhatna). Nyilván nem csak ennyi van ebben, de a többit én magam sem tudom megmagyarázni, nem tudom, hogy nekem ez miért jó. Néha, ha nagyon elkap a depresszió, és felgyülemlik bennem mindenféle indulat – jellemzően magammal szemben -, akkor önbántalmazással próbálom nyugtatni magamat. Ilyenkor általában nem öngyilkosság a célom (jellemzően nem is vagyok teljesen magamnál), nálam ez a feszültséglevezetés valami fura, beteges módja. Karcolgatni, vagdosgatni szoktam magamat, általában borotvával/mindenféle pengével. Nem bírok mit kezdeni magammal, majdnem mindenért magamat ostorozom, de mégse tudok semmit sem tenni érte, hogy „jobb” ember legyek. Bár még szűz vagyok, és egyetlen párkapcsolatom se volt (a fent említett okokból kifolyólag), valamiért szexuális gondolatok terén is teljesen zavart vagyok, ott is egyfajta kettőség van jelen bennem. „Normális” szeretnék lenni e téren, egészséges párkapcsolatra vágyom egészséges szexszel, és mégis azt tapasztalom, hogy mindenféle beteges gondolatok izgatnak fel, olyan dolgok, amiket nem tudok összeegyeztetni a személyiségemmel, meg azzal, akinek önmagamat gondolni próbálnám. Én nem akarok „perverz” lenni, undorítónak érzem ezt, nem akarom, de nem tudok tőle megszabadulni. Talán emiatt érzem leginkább betegesnek magamat. Illetve azt még mindenképp szeretném megemlíteni, hogy a családom jó pár tagjához hasonlóan én is nagyon hajlamosnak érzem magam a függőségre. Viszonylag ritkán megyek társasággal inni (de csak mert gyáva vagyok), viszont ha iszok, teljesen alkalmatlan vagyok a mértéktartásra. Sajnos tipikusan az az ember vagyok, aki pl. az alkoholt arra használja, hogy kompenzálja önmagát. És baromi hajlamos rá, hogy lelki függősége alakuljon ki mindenféle tudatmódosított állapottal.

Jelenleg ezek dolgok jutnak az eszembe. Nagyon köszönöm, ha végigolvasod, és esetleg válaszolsz!

Ui.: Én magam is tisztában vagyok a leírtak helytelenségével, egyszerűen csak őszinte voltam. Jó volna, ha a dolgaim miatt nem minősítene senki.