Súlyos szociofóbia? Mit tudnék vele kezdeni?

Hello.

Kezdeném is az elejétől... Én egy 16 éves srác vagyok. A következők főleg akkor érvényesek nagyon nagy mértékben, ha NŐ NEMŰ illető(k) is van(nak) jelen, de ettől eltekintve szinte minden élethelyzetben tapasztalom ezeket, és megkeserítik az életemet. Internetes kutatásaimat követően bátran állíthatom, hogy szociofóbiám van, de nem akármilyen szinten.

Utálok kimenni a lakásból, mert úgy érzem, mindenki figyel. Inkább hétvégén mozdulok ki, mert itt vidéken olyankor kevesebben vannak az utcákon.

Utálok tömegközlekedéssel utazni, mert utálom, hogy körülvesznek az emberek (főleg ha elől ülök, és tudom, hogy vannak mögöttem; hátul még úgy ahogy elmegy). Képes vagyok órákat várni egy olyan buszra, ami szintén arra megy, viszont a végállomás egy falu, ahova kevesebben járnak nagy általánosságban.

Iskolában "nem merek" felelni, mert képtelen vagyok kiállni az osztály elé, és beszélni, vagy ha mégis, akkor izzadok, vörös leszek, szó szerint úgy beszélek, mint egy dadogó fogyatékos és rendszerint a rosszabb jegyet kapom, pedig tanultam (ettől függetlenül nem vagyok az, ezek a tünetek csak társaságban jelentkeznek). Inkább kapok egyest.

Utálom, ha megszólítanak mondjuk olyankor, mikor családi összejövetel van, és van ott egy idegen is, mert akkor beszélnem kell, és mindenki rám fog figyelni.

Régebben kondiba is jártam, már egész jól néztem ki (no ego, értitek, hogy mire gondolok) de mióta megnőtt a forgalma, abbahagytam, mivel ott is társaságban kell lennem, pedig ezt előtte oly lelkesen csináltam.

Tesi órán nem tudom megcsinálni a gyakorlatokat, ha ülnek a kispadon, mert tudom, hogy néznek és ez rendkívül irritál.

Leromlottak a jegyeim, bukok is év végén, holott kisebb koromban nagyon jól tanultam.

Nincsenek barátaim, csak 1-2... A lányokról meg ne is beszéljünk, ahogy említettem, előttük még annyira sem merek felszabadultan viselkedni, mint a saját nememben lévők előtt. Tetszik most egy lány, aki ha szemben jön velem suliban, egyszerűen el tudnék süllyedni. Még Facebookon sem merem bejelölni.

Ráadásul olyan feleslegességérzetem van. Minek vagyok én itt? 16 éves létemre úgy viselkedek, mint nagyanyám: semmi nem köt le, semmilyen céljaim nincsenek, meguntam az egész életemet. Nem jönnek össze a dolgaink, anyumék is szenvednek idézőjelben, vagy akár szó szerint is.

Ettől függetlenül még látok valami reményt. Mit tehetnék? Pszichológushoz kéne fordulnom? Szüleim már gondoltak rajta, de én nem akarom, hogy más megtudja a problémámat...