A ti mentális betegségeteket megértik az emberek/pszichiáterek?
Mert engem nem, és már nem is beszélek róla senkinek az arcomat vállalva, mert dühít, hogy nem értenek meg/hülyének néznek stb.
Leírom az én történetem:
Gyerekként vidám voltam, pörgős, szerettem szerepelni, szerettem az embereket.
15 éves koromtól viszont elkezdtem iszonyatosan szorongani az emberek közt. Remegett kezem, lábam, néha még állva is. A szorongástól értelmes mondatokat nem tudtam sokszor összerakni. Állandóan hasmenésem volt, fájt a gyomrom. Múlt az idő és egyre depressziósabb lettem. Állandóan fáradt voltam, nem tudtam koncentrálni. A kedvem ide oda csapongott. Elkezdtem az öngyilkossággal foglalkozni, bújtam a netet, hogy milyen módszerekkel lehet végezni magammal. Még ki is néztem az erdőt, ahova el akartam menni felakasztani magam, beszereztem a kötelet is. De féltem. Nem is a haláltól, hanem féltem a pokoltól, az ott levő démonoktól, nem tudtam, hogy mi vár rám a túlvilágon, Isten megbocsájtja-e, amit tettem, vagy sem. Ezt játszottam sokévig. Állandóan rémálmaim vannak, de már egyre kevésbé hat meg. Párszor volt, hogy az üres házban furcsa hangokat hallottam, de közben olyan volt mintha ébren álmodtam volna. A mai napig félek egyedül a házban lenni, végig járom a szobákat, hogy biztos nincs-e valami ott. Sötétben sem alszom, ha egyedül vagyok, mindig ég a villany.
Fogalmam sincs már, hogy milyen vagyok. Azt mondják kedves vagyok és szerethető.
Vannak olyan időszakaim, mikor nem érzek konkrétan semmit, nem tudok se szeretni, se utálni, egyszerűen semmi, csak a nagy üresség. Aztán ott van, mikor állandóan ingerlékeny vagyok, viszont pörgök, ilyenkor jól megy a munka is. Vannak depressziós fázisok, az ágyból alig bírok kikelni, vagy ki se kelek (a munkáltatóim ezeket nagyon értékelték, gondolhatjátok), nem fürdök le, nem eszek, semmi, csak fontolgatom az öngyilkosságot, mikor-hol-hogyan. A szorongás meg állandóan jelen van, sok ember közt pánikolok, menekülni akarok, kaparom magam, remeg a lábam.
Egy öngyilkossági kísérletem volt, bevettem kb. 50 db 2 mg-os Rivotrilt, de nem pusztultam meg tőle sajnos, kimosták a gyomrom, aztán két napig az intenzíven aludtam, kövi két hétre meg nem emlékszem, de a pszichiátrián voltam, és azóta lát az orvos (négy éve), háromszor feküdtem is bent. Nem bántam meg a tettem, azt bántam meg, hogy nem sikerült, szánalmasnak éreztem magam, hogy még erre se vagyok rendesen képes.
Kezdetben felmerült a bipolaritás gyanúja, később ezt elvetették. Amúgy nem tudom miért, nem mondták meg, de szerintem azért, mert gyors hangulatváltásaim voltak, így szép lassan megkaptam inkább a borderline személyiségzavar diagnózist. Azóta érzem úgy, hogy felhagytak velem, hiába próbálok segítséget kérni. Évekig nem szóltam senkinek, hogy szenvedek, aztán megelégeltem, és próbáltam beszélni a problémáimról embereknek/pszichiáternek, de úgy néz ki kár volt. Mindig ugyanazt mondják, legyek pozitív, sportoljak, táplálkozzak egészségesen, rendszeresen aludjak stb. Hogy kontrolláljam a gondolataimat… Hogy nekik is rossz, ezeket az időszakokat ők is átélik, mégsem akarnak öngyilkosok lenni, tudják kezelni ezeket. Mondjuk mindig nem fogom fel, hogy honnan tudják, hogy a másik ugyanazt érzi mint ők.
A pszichiátertől azt is megkaptam, hogy biztos rossz a munkahelyem, rossz a párkapcsolatom stb.
Nem, nem rossz. Nem hiszi el, hogy ezek a szétesések a semmiből jönnek, hogy a baj velem van, nem a környezetem okolható. Aztán azt is mondta, hogy figyelmet szeretnék. Na itt adtam fel vele.
Figyelmet szeretnék, mikor a barátaimat ellöktem magamtól, és nem járok emberek közé? Néha még a szüleimnek se veszem fel a telefont, mert nem akarom, hogy hallják, hogy megint rosszul vagyok.
Csak az látja/látta eddig, hogy baj van velem, aki velem lakott. A volt pasim el is akart hagyni, mert szerinte betegagyú vagyok és menthetetlen.
Úgyhogy én többet orvoshoz nem megyek, meguntam, hogy nem vesznek komolyan, hogy unják már, hogy akármilyen gyógyszerrel tömnek, én mindig azt mondom, hogy nem használ. Magánra sajnos nincs pénzem.
Nekem ez megalázó, hogy úgy csinálnak, mintha hisztiznék/akaratgyenge lennék. Sőt azt is mondta nekem valaki, hogy biztos szeretek szenvedni, és magammal csinálom az egészet. Amúgy már azt se tudom mit gondoljak. Hogy tud az ember saját magának pl. pánikrohamot generálni? Meg miért tenné??? Ki akar így élni? Én biztosan nem akarok.
Nem sajnálom magam, hanem mérges vagyok, hogy van ez a valami, és nem értik, hogy nem tudom befolyásolni ill. nem én csinálom magammal!!! Addig hogyan tudna bárki is segíteni, jó gyógyszert adni, ha nem hiszi el, hogy a legtöbb esetben nem tudom befolyásolni ezeket!
Úgyhogy már egyedül keresem a megoldást, mert úgy érzem csak magamra számíthatok… Most pl. alvásmegvonással próbálkozom. Ha jönnek a szétesések, próbálom a figyelmem elterelni, macskás vicces videókat nézek pl., meditációs zenéket hallgatok, ha meg tudok mozdulni, akkor feltekerem a zenét és ugrálok rá, közben takarítok. Van amikor segít, de van amikor nem tudom „visszahozni” magam. Most egy „Natrium Chloratum” nevű homeopátiás bogyóval próbálkozom, illetve orbáncfű bogyóval. Tudom, hogy van megoldás, csak meg kell találjam! Ha meglesz, minden hozzám hasonló mentális beteggel meg fogom osztani, elvégre mire van az internet?
Mit gondoltok erről az egészről, amit leírtam? Elég hosszú lett, bocsi.
Érdekelne a ti mentális betegségetek, és hogy hogyan kezeli a társadalom/orvostudomány!
27/N
válasza:Te jó ég, ezt borzasztó volt elolvasni. Nem irigyellek. :/
Nálam sem értik meg ezt az emberek. Ha szóba jön, hogy pánikbeteg vagyok, akkor mindig mondják, hogy ne pánikoljak, nincsen semmi bajom, tök jó az életem (hehe, mintha én ezt nem tudnám), vagy jönnek azzal, hogy "jaj, egyszer nekem is volt pánikrohamom, amikor nem találtam a kulcsomat" (nem drága, ez nem pánikroham, inkább örüljél, hogy csak a "sima" pánikod volt). Szóval az ilyenek nagyon ki tudnak akasztani, mostmár meg sem próbálom magyarázni, inkább hagyom, hadd higyjék, hogy igazuk van. Ebből kifolyólag nem is szoktam ezekről a problémáimről beszélni, mert a végén úgyis csak felidegesítem magam.
válasza: válasza:"A volt pasim el is akart hagyni, mert szerinte betegagyú vagyok és menthetetlen"
Akkor mégis csak volt?
A pszichiáter csak gyógyszerez,nem igazán fog veled foglalkozni,pszichológus kellene.
Gyógyszert miket szedtél?Nem hinném jó ötlet nem szedni őket,egy bipolár ismerősömet láttam szétcsúszni,nem volt egyszerű.Konrétan azt hittem megőrült.
Nem fogod tudni másokkal megértetni hiszen nem is érthetik!Ezen felesleges kattogni.Ha a párod meg tuddja érteni és el tudja fogadni már jó.
válasza:Nagyon együttéreztem mindennel, amit írtál. Nekem szerencsém van, édeasanyám fizeti a kezelésemet a Nap-körnél és 2 év alatt minimálisra csökkent szorongásom. Előtte rengeteg visszautasítással, lenézéssel kellett szembesülnöm az orvosaim részéről. Nem akarok belemagyarázni semmit a helyzetedbe, de szeretném ha tudnád, nálam évekig tartott, mire kiderült mi okozza a szorongásomat, mert a traumatizáló élményimet az amnéziába temettem. Nem emlékeztem rengeteg szörnyűségre ami velem történt és azt hittem a semmiből jönnek a pánikrohamaim, a sírás, a kiabálás, az öngyilkossági gondolatok, a falcolás... Hosszú volt az út, mire mindenre visszaemlékeztem és mertem róla beszélni. És nem minden orvos képes arra, hogy türelemmel és megértéssel legyen a betege iránt. Inkább pszichiátriára zártak, erős nyugtatókat kaptam, sokan elküldtek, nem vállaltak az öngyilkossági kísérleteim miatt. Nem mondom, hogy a Nap-körös dokimmal minden rózsaszín, de egyedül nem tudtam volna kijönni a gödörből. És vele tiszta lappal, tapasztaltan indítottam egy 5-6 éves pszichoanalízis után.
Szó sincs hisztiről, önsajnáltatásról, akaratgyengeségről. Aki ezt mondja, az még soha nem élt át hasonlót. Nem is kell azt várni, hogy mások ezt megértsék, mert nem fogják, nem tudják. A társadalom pedig mégkevésbé :(
Én megértelek, nálam is ugyanezek a szétesések mennek. Úgy érzem sehova se jutok az életben mert akármit kezdek el csinálni jönnek a 'sötét' napok mikor csak bezárkózom a szobámba, néha leosonok a konyhába kajáért mikor senki sincs ott, kupit csinálok magam körül, fürödni én se fürdök és így érzem 'jól' magam.
Viszont nekem annyira más a tapasztalatom. Már gyerekkorom óta vannak problémáim amik az évek során csak erősödtek (most 25 vagyok). De sose gondoltam hogy pszichiáterhez/pszichológushoz forduljak, mert attól féltem nem vennének komolyan. Másfél éve ilyen látászavaros migrénes tünetek miatt Anya elvonszont háziorvoshoz aki beutalt neurológiára aki többek között kapásból beutalt pszichiáterhez is (mert annyira stresszes voltam nála mikor vizsgált hogy sírvafakadtam xD). A pszichiáter csináltatott velem két tesztet, ahogy tudtam elmondtam neki mi van velem, és adott hangulatjavítót, azt mondta kb két hét mire elkezd hatni. Egy darabig jobban voltam, már csak azért is mert nem néztek hülyének a problémáimmal. Egy hónap múlva mikor visszamentem hozzá sokkal jobban voltam. Utána rögtön másnap minden szétesett. Nem történt semmi különös, egyszerűen csak a szokásos szétcsúszás a semmiből. Egy hónapot elvonultam aztán visszamentem a pszichiáterhez és akkor beutalt Tündérhegyre. Ez egy ilyen befekvős hely. Hétfőtől péntekig bent van az ember, hétvégére hazajön. Általában úgy három hónapot töltenek bent a páciensek. Szóval kaptam ide beutalót és azt mondta a pszichiáter hogy szombatonként van interjú és hétfőn megbeszélésen eldöntik hogy kit vesznek fel. Velem szombaton az interjú után rögtön közölték hogy jövőhét kedden jöhetek.
Tündérhegy egy nagyon kemény hely, öt hónapot voltam ott. Ez ez egy ilyen terápiás hely ahol hangúly a csoportterápia de van egyéni beszélgetés is a terapeutáddal. Lelkileg nagyon megterhelő ahogy állandóan boncolgatja magát az ember, sokan félbeszakítják a terápiájukat és inkább elmenekülnek.
Engem komolyan vettek, és segített is. Sose mondtak nekem olyanokat mint neked. Igazából soha nem is adnak tanácsot, az egész lényege hogy felismert és megértsd a saját működéseid és ebben segítenek.
Nem mondom hogy azóta jól vagyok, mert továbbra is szarul vagyok. Egy dologban segített tartósan és az az emberektől való rettegés. Lehet segített másban is, mostanában épp jobban vagyok de ki tudja meddig. Miután végetért az öt hónapos terápiám nagyon szétestem. Mondták is nekem hogy jellemző hogy terápia után rosszabb lesz. Tényleg az lett. (A terápia végeztével egy hónap múlva vissza kell/lehet menni kontrollra ahol meg lehet beszélni hogyan tovább a további terápiával. Én nem mentem mert szét voltam esve, bánom is.) Egyetemmel évek óta küzdöttem most sikeresen kirúgattam magam, pedig amúgy szerettem a szakot. Még mindig otthon lakom, semmi végzettség, tartósan semmi nem érdekel, és fizikailag egy puding vagyok. Bár ezen most próbálok változtatni, remélhetőleg nem esem szét a közeljövőben. Meg jelenleg vannak terveim mit kezdjek az életemmel, aztán ki tudja.
Sziasztok, köszönöm a válaszokat, sajnos nem tudok most értelmesen válaszolni, de igyekszem. Lítiumot én is kértem már az orvosomtól, de nem adtak, merthogy szerintük nem vagyok mégse bipolár.
A hétvégén szétesett minden, a mostani pasim szakított velem, merthogy nem bírja, hogy szét vagyok esve, és nem akarok vele sehova se menni, sírva könyörögtem neki órákig, hogy csak egy kis időt adjon, hogy összeszedjem magam, nem mindig van ez így, ez csak egy átmeneti állapot. Dehogy őneki elege van, és másnap már vitte el a cuccait, én sírtam és könyörögtem, hogy legalább ne hagyjon magamra ilyen gyorsan, mert érzem, hogy bekattanok, bevetetett velem pár Xanax-ot, de összecsuklottam, és kihánytam, rángatózott mindenem, be akart vinni az akut pszichiátriára, mert ő nem hajlandó velem maradni, ő hazamegy az anyjáékhoz. Aztán nem emlékszem mi volt pontosan, de anyám felhívott, hogy jönnek értem, és elvisznek másnap. Nagy nehezen velem maradt az éjjel, rémálmaim voltak, és ordítva riadtam fel, tényleg szétesett minden, könyörögtem az Istenhez, hogy ez egy álom legyen, ébredjek fel, nem hiszem el, hogy megint ez történik... Másnap vittek el a szüleim haza. Itt vagyok anyukámmal, próbál etetni, de nem megy le, remeg a gyomrom, nem hiszem el, hogy ez történt, pedig esküszöm, nagyon próbálkozom, hiszen nem jó így nekem, nem tudom hogyan tovább, csak fekszem az ágyban és nem tudom hogyan tovább, pedig annyit agyalok, nézem a cicás videókat, de semmi, hiába olvasok semmi, nincs semmi amivel el tudnám terelni a figyelmem, egy csődtömeg vagyok, és abba akarom ezt hagyni, de nem megy és ez fáj nagyon, hogy tényleg nem akarok ebben lenni, de nem megy. Hogy fogok újra dolgozni, hogy lesz életem. Mindig ez lesz, nem lesz normális életem, mert mindenki arrébblök, pedig vágyom nagyon a szeretetre, néha úgy érzem az meg tudna menteni. Anyu ma feküdt az ágyamnál, és masszírozta a kezem, és annyira sajnáltam, hogy én vagyok az ő lánya, aki ilyen szánalmas és életképtelen, hiába akar másmilyen lenni. És nagyon fáj ez a sok megnemértés és elutasítás. És megalázó lesz bemenni a munkahelyemre, és magyarázkodni, hogy mi történt megint, hogy nem tudtam bemenni, miért nem tudok menni többet... Gyenge voltam, erre az az egy támaszom is belémrúgott, ahogy régebben az előző pasim is, de ő legalább megbánta, és belátta, hogy ha szeretünk valakit, nem hagyjuk cserben. Persze utána szétmentünk, de normálisan megbeszéltük, nem úgy, hogy egyik pillanatról a másikra otthagyjuk a másikat egyedül a lakásban, aki egyébként is teljesen lent van. És az bánt még nagyon, hogy ő is volt lent, mikor én jól voltam, és én kapartam össze, de persze az nem számít.
válasza:Hidd el, teljesen átérzem a helyzetedet. Minden szót.
20/F-borderline személyiségzavar, elsősorban obszesszív kényszeres zavar, generalizált szorongás
válasza:Abszolút nem.
Én Borderline vagyok, és emellett depressziós - a pszichiáter szerint - papír szerint. Édesanyám ezt nagyon jól tudja, de ha "valami miatt" rossz kedvem van, akkor annyit mondd rá, hogy ez csak hiszti. A párom szerint meg nem létezik olyan, hogy ne tudjam miért is van rossz kedvem és csak beképzelem.
Azóta már nem törődök a "betegségemmel". Nem járok senkihez és átengedem magam a hangulataimnak.
válasza:Szia, te én vagy?☺☺☺
Ugyanez velem is, nem veszi komolyan senki, nem is értik.
A pszi-ket én is meguntam: "Foglalja el magát" stb...
Én se tudok megoldást.
Remélem azóta jobban vagy! Kitartást!❤
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!