Milyen hatással lehet az egy lány későbbi életére hogy az apja elhagyta? Mennyiben befolyásolja ez a párválasztást?

Ha az anya odaadó, gondoskodó, ha szerény de szeretetteljes környezetben képes felnevelni a gyereket amellyel kompenzálni tudja az apa hiányát,nagy eséllyel teljesen egészséges felnőtt lesz belőle.

Ezért fontos tényező,hogy az apa miért hagyta el a családot?

Sajnos van olyan szituació amikor az anya személyisége olyan jegyeket hordoz amit a férfiak többsége nem tolerál.

Ezek a személyiség jegyek kihathatnak megkérdőjelezve az anya alkalmasságát a gyereknevelésre és nagy eséllyel a gyerek problémás lesz.A gyerek fejlődésében a legfontosabb az a környezet amelyben nevelkedik.

Tehát a pontos választ több tényező befolyásolja.

Nem mindegy, hogy hány éves korban hagyta el. Ebből a szempontból nagyjából a 3-6 éves kor meghatározó, vagyis az ödipális szakasz, amikor a lánygyermekek "férfi prototípusát" az apa jelenti.

Ha ebben a korban sérül a kapcsolat, az jellemzően ambivalens érzéseket alakít ki a lányokban a férfiak iránt, keresik a kapcsolódást, de képtelenek mély kötődésre. (Ez akkor is igaz, ha konkrét, fizikai elhagyás nem történik, csak eltávolodás az apától.)

Ugyanakkor valóban nagyon sokat számít az anya személyisége, viselkedése, illetve az, hogy van-e más férfikép a lánygyermek életében (nagypapa, nagybácsi, új partner, stb.)

Az ödipális szakaszban bekövetkező sérülés egyik lehetséges következménye a hisztrionikus személyiségzavar (ennek tünetei megtalálhatók a neten). Ha más pszichoszexuális fejlődési szakaszban következik be sérülés, akkor annak nagyjából bármilyen következménye lehet, a semmitől a szélsőséges megnyilvánulásokig.

Egyébként az elsővel vitatkozom: az apakomplexus nem feltétlenül az idős férfiak keresésében nyilvánul meg, bármilyen korú partnerben kereshet valaki apaképet, ez inkább a partner személyiségén múlik és nem a korán.

Akkor itt a probléma nagyon összetett, az anya viselkedése is okoz személyiségtorzulást.

Viszont nem az a lényeg, hogy mit okoz, mert azzal kb. semmire nem mész. A lényeg, hogy hogyan lehet ezen változtatni. Erre pedig a pszichoterápia a megoldás.

Én is mártírkodó anya mellett nőttem fel, aki voltaképpen nem is akart új párkapcsolatot, de ránk, a gyerekeire fogta, hogy nekünk áldozta az életét. A szüleim a válásuk után hol összejöttek megint, hol szétmentek. Idővel apám meghalt, anyám utána sem jött össze senkivel.

A párkapcsolataimra úgy hatott ez ki, hogy én is hajlamos vagyok kitartani akkor is a partnerem mellett, ha látszik, hogy ő képtelen kötődni. Pszichés betegségek miatt elhúzódó partnerekre sokáig vártam, öngyilkosságra gondoló lelkek mellett tartottam ki, amikor én nem kaptam semmit, csak gonoszkodást. Szóval némi mártír hajlam bennem is fellelhető, azzal a különbséggel, hogy nem okolok érte senkit. Mindig tudom, hogy egy kapcsolat nem az élet feltétele, és bármikor vége szakadhat, mert elmehet, meghalhat a másik. Fogalmam sincs, milyen a kölcsönös, támogató szerelem.

Illetve ott van az előny, hogy erős tudok lenni minden szituációban, mert ezt láttam az anyai oldalon.

Apakomplexust csak egész fiatalon észleltem, most 32 vagyok.

A húgom pedig, aki 28 lesz, egyáltalán nem volt még párkapcsolatban és érzelmileg nem is nyitott erre.