Mit kezdjek az évek óta tartó depressziómmal? Senki nem kíváncsi rám, egy emberi nyomorék vagyok. Hosszú 19L

Hosszú lesz, de leírom a történetemet.Kérlek ne vegyétek önsajnáltatásnak,nem ez a célja.

A családi hátterem elég zűrös. Van egy nálam 5 évvel idősebb nővérem,így éltünk négyen a szüleimmel. Apám állandóan ütötte-verte anyámat, amiért anyám csalta őt. Ezt mi nővéremmel mind láttuk. Anyám depressziós volt, gyógyszerezett,több öngyilkossági kisérlete volt. Apám úgymond "józan bolond", nem ivott sosem, rengeteget dolgozott,külföldön is, anyagilag megvolt mindenünk. Nővérem nagyon rossz kamasz volt,lopott,hazudott,ivott,cgizett,megbukott,több iskolából is kirúgták,mindig volt miatta balhé és verekedés otthon. Én mindig jó tanuló voltam,csendes,visszahúzódó. 12 évesen bekerültem egy hatosztályos gimnáziumba, még nagyobb volt a nyomás,az otthoni helyzet pedig csak tovább romlott. 15 évesen átmentem egy lazább,de ugyanúgy jó nevű gimibe. Ez időtájt váltak ez a szüleim. Akkor kicsit megkönnyebbültem. Apával maradtam, anyám férjhez ment. Aztán mivel apámnak már nem volt kit ütnie, következtem én. Anyámhoz költöztem. 2 éven keresztül ide-oda voltam dobálva, hol anyámhoz, hol apámhoz. Anyám, habár elvált, nem szűnt meg az a gyógyszerező, érzelmi manipulátor lenni, rengeteg ocsmánynál ocsmányabb dolgot vágott a fejemhez nap mint nap, ha RITKÁN visszaszóltam valamit, ő sem vetett meg egy-két pofont, hajtépést. Próbáltam teljesíteni a suliban is,de egyre vacakabbak lettek a jegyeim. Depressziós lettem,4 hónapig szedtem pszichiáter által felírt antidepresszánst, és loptam anyám Frontinját, volt, hogy 10-15 szemmel indultam el suliba, és ott is szünetekben 2-3 szemeket vettem be. El voltam keseredve. Apám kiment külföldre dolgozni. Mivel szerettem, megbocsájtottam neki,ahogyan anyámnak is. Skypon tartottuk a kapcsolatot. Nővérem is Angliában élt a barátnőjével (igen,leszbikus) Aztán titokban eljártam inni, cigiztem, rossz társaságba kerültem. Sehol nem volt már az a jó tanuló, pedáns, reményteli énem. 16 évesen megerőszakoltak. Nem mondtam el senkinek, hiszen mindenkinek megvolt a saját nyomora. Ezután már senkim nem maradt, elmartam minden barátomat,öngyilkossággal próbálkoztam,sajnos sikertelenül. A gyógyszerek, ivás, züllés egyre mélyebbre vitt. Visszagondolva szánom magam. Aztán 17 évesen megismertem a jelenlegi barátomat. Minden csodálatosnak indult,végre éreztem,hogy élek,hogy javulok, de azóta már számolni sem tudom, hányszor átvert. Anyám féltékeny volt a kapcsolatomra, alig tudtam vele találkozni, mondvacsinált okokkal eltiltott tőle. 18 évesen visszaköltöztem apámhoz, egyedül éltem, ő hétvégente jött haza külföldről. Mivel anyámat mégis csak szerettem mindezek után is, 3 hónap múlva kibélültünk miután felhívtam. Nagyon jó lett a kapcsolatunk, így, hogy külön éltünk. Aztán apám odaköltöztette hozzám a 23 éves barátnőjét, gondolom,hogy legyen felügyeletem. 5 évvel volt idősebb nálam, nem tudtuk elviselni egymást. 1 évig éltünk együtt, amikor azt mondtam, hogy felköltözök a barátomhoz Pestre (időközben ő is leérettségizett,és Pesten kezdett dolgozni, egy éven át csak hétvégente találkoztunk) Így is történt. Most októberben otthagytam a sulim, beiratkoztam itt Pesten egy esti gimibe,hogy le tudjak érettségizni. Mellette dolgozom. Mióta eljöttem otthonról senki nem keres. Sok barátom volt így az utóbbi egy évben gimiben, de senki sem kíváncsi rám, nem írnak,nem hívnak, csak én keresem őket, de mostanában már felhagytam vele. Anyumat 3 hetente látogattam, amíg a férje kikezdett velem, ez kb egy hónapja történt. Miután elmondtam anyámnak ő a faszival maradt két nap duzzogás után, engem végleg kitagadott, megmondta,hogy ne keressem soha, és ez az én hibám ami történt. Így már se anyám,se apám, se barátaim. A munka kapcsán (hostesskedés) sok lányt megismertem, jól el is beszélgetünk, mert egyébként egy kedves, barátságos embernek tartom magam, de ezek a kapcsolatok csak addig tartanak amíg tart az adott munka. Nem is akarok ráakaszkodni senkire, mert úgy érzem, hogy hosszabb távon csak idegesítem az embereket, látni rajtam,hogy nagyon szeretnék barátokat,és ez elriasztja őket. Ezért inkább megtartom a pár lépés távolságot. A munkámat utálom, az állandü mosolygást, bályos csevelyeket, miközben legszívesebben csak sírnék. De suli mellett ezt tudom csinálni, és nem is keresek vele rosszul. A kapcsolatomról: a 2.5 év alatt rengetegszer átvert. Fizetős prostik iránt érdeklődött, kamu facebook profilt csinált, összejárt az exével (állítólag nem volt semmi, állítólag...), a volt osztálytársnőjével majdnem összefeküdt, megtaláltam egy beszélgetést. Eleinte én voltam a hibás, aztán bocsánatot kért, és talán kijelenthetem,hogy megváltozott. Nagyon szeretem, és megbocsájtottam neki ezeket. Nem akartam még egy embert elveszíteni, tudom, szánalmas vagyok. Most együtt élünk. Ő elmegy dolgozni, és elmegyek dolgozni, én picit hamarabb hazaérek mint ő, csinálok kaját, takarítok, mosok. Majd ő hazaért, 20 perc duma, és leül a géphez játszani. Hát ennyi a kapcsolatunk. Ha beszélni akarok leráz,flegma,lekezelő. Már eljutottam oda, hogy meg se próbálom. Köszönök neki, ha kérdez válaszolok, de ennyi. Szex eddig heti 2 volt kb, nekem ez is kevés volt, de mostmár jó esetben is heti 1. A gépen állandóan hidrogénezett, szilikonmellű ribiket nézeget, aztán ha rámerek kérdezni, vagy hallgat,letagadja, vagy azt mondja neki ez nem is jön be,utálja a mű, megcsináltatott dolgokat(nem tudom, én ha utálok valamit nem nézem) Nekem ez nagyon rosszul esik,nem vagyok megelégedve magammal, kicsik a melleim, vékonyka vagyok,kicsi a fenekem (8 évig tájfutottam), és a 0 alá viszi ez az önbizalmam. De már nem is szólok érte az utóbbi hónapokban, nincs értelme. Egyébként mások szépnek mondanak,külsőleg semmi jelét nem adom, hogy problémáim lennélek és maximalista vagyok a külsőmmel kapcsolatban, adok magamra, de mégis, sosem vagyok elég jó. Sosem leszek a barátomnak elég jó. Teljesen el vagyok keseredve. Aludni alig tudok, lefekszem 11 körül, forgolódok,felkelek, kb hajnali 4 van, mire el tudok aludni. Lefogytam 43 kilóra. Állandóan a múlton jár az agyam. Szeretnék szeretni,szeretném, ha egy szép, boldog kapcsolatom lenne, de már nincs erőm. Szeretem őt. Édesanyám is nagyon hiányzik, akár miyen is. Nem tartozom sehová, mindenkinek van családja,barátai, nekem senkim. Pár nappal ezelőtt majdnem kiugrottam az ablakból,felöltöztem, kiálltam, zokogtam, de még arra is gyáva voltam, hogy ugorjak. Már gyűjtögetem itthon a gyógyszereket, és tervezem,hogy ha összegyűlik az a mennyiség,beveszem az összeset miután elment a barátom munkába, kidobom a kulcsom az ablakon, a telefont kikapcsolom, ezúttal nem hagyok magamnak lehetőséget, hogy túléljem. Pszichológushoz nem megyek, nem bízom bennük, és nem tudnám szemtől-szembe elmondani a gondjaim. Önsajnáltatásnak érzem. Tudnátok valamit javasolni? Mégis él bennem egy kis remény, sajnos / vagy nem sajnos. Nem tudom melyik lenne a jobb, meghalni, vagy élni így tovább. Hobbit már találtam magamnak, elkezdtem itthon a kis panelünkben kertészkedni, hogy majd tavasszal szép legyen az erkélyünk, rajzolgatok, ha napközben itthon vagyok lekötöm magam takarítással, zenét hallgatok..stb de nem terelik el a gondolataim. Nem tudom mi mást tehetnék.