Miért szeretném magamat személyiségzavarosnak tudni?

Ha jól sejtem amiatt, mert ezzel úgy éreznéd, lekerülne a válladról a felelősség. Ha a problémád hatással van a viselkedésedre, és ráfoghatod arra, hogy ez egy személyiségzavar miatt van, akkor érezheted úgy, hogy "megteheted nyugodtan", mert hát te arról kvázi nem tehetsz, hogy van egy ilyen problémád. Vagyis eszközként használhatnád a problémád (illetve annak hatásának) legitimmé tételére.

Ez azonban veszélyes dolog. Ha úgy érzed, valamilyen problémád van, fordulj bátran szakemberhez. A személyiségzavarok igen súlyos kórképek, és valóban, gyakorlatilag nem tehet a kialakulásukról az ember. Azonban annak a felelőssége már az emberé, hogy tesz-e ellene valamit. Persze kényelmesebb a betegségelőnyök mögé bújni, csak épp az egy rossz megoldás, amitől végső soron az ember és a környezete is szenved.

Nem feltétlenül úgy van, ahogyan az első válaszoló írta, bár sok reáció van az ő véleményében is.

A személyiségzavarosok, legfőképpen a borderline-osok, nagyon szeretik a validációt, hogy ha érvényesítik őket. Úgy érzik, hogy ennyivel van ennyijük, és ha ez se lenne, akkor belehalnának a kopár ürességbe. Valamint jó magyarázatot kapni arra, hogy miért nem vagy olyan, mint az átlag, miért érzel fura dolgokat, miért vannak teljesen irreális gondolataid és érzéseid. Jobb arra gondolni talán, hogy ebben az esetben pl.: "Hú, oké most nagyon sz_r, de csak a borderline tombol, nemsokára elmúlik, és nem vagyok őrült, nem vagyok elmebeteg."

Egyébként teljesen át tudom érezni a helyzetedet. Mindenesetre, ha elmennél orvoshoz, nagyon lassan tapogatózz azzal, hogy neked konkrét elképzelésed van, a szakemberek zöme gyűlöli, ha a kedves beteg tud magáról valamit, és esetleg öntudatos beteg, és nem tudja megtömni a fejét mindennel, mert tudja miről van szó, átlát a dolgon. Vannak kivételek, akik egyenesen örülnek neki, hogy "Na látja, így megspóroltunk kb. 2 hónapot fals diagnózisokkal, és egyébbel." Persze ez nem azt jelenti, hogy te azt mondod, hogy tegyük fel skizofrén vagyok, akkor ráírja a papírodra, és boldogan távozhatsz. Bár ez nem a legjobb példa volt, a skizofrén betegek 90%-a nem tudja, hogy beteg, de érted mit akartam mondani. Nyílván akkor belemegy a feltevésedbe részletesen, megkérdezi, hogy miből gondolod, és a jellegzetes tüneteket egyeztetitek.

De mint mondtam, ezzel óvatosan. Én 6 évet küzdöttem az orvosokkal, mindegyik magasról tett rám, 5 perc után elküldtek holmi diagnózisokkal, ami először eszükbe jutott, és soha nem kaptam meg a rendes kezelést. Mostanra értem el oda, hogy megtaláltam azokat az orvosokat, akiknek számít, amit én mondok, és egy lexikon nagyságú paksaméta papír után, összetették, és elismerték, hogy ez minden kétséget kizáróan borderline személyiségzavar. Szóval most már betegségorientált terápiákon veszek részt, és meg is látszik az eredménye, soha nem tudtam megnyílni szakembereknek, a mostaniaknak pedig szinte dalolok, be nem áll a szám az üléseken, mint egy nyitott könyv, olyan vagyok. Furának tűnhet, de az én állapotom kissé már pszichotikussá vált, ezért most készülök Tündérhegyre, Thalassa-házból elutasítottak, pont ezért, mert túlságosan öntudatos vagyok.

Bár kicsit visszaugorva lehet közre játszott az is, hogy fiatalkorú voltam, és nem vettek komolyan, rálegyintettek, ahhh tinikor, kinövi, aztán már most lassan 20 éves vagyok, és ha lehet így mondani, nem nőttem ki a tinikort, sőt, fényévekkel rosszabbá vált.

Ui.: Diagnosztizált borderline-os, kényszerbeteg, generalizált szorongásos beteg.

19/F

Omm, utolsó nem tuom miért pontoztak le téged, nagyon egyetértek azzal amit írtál. Nekem már abból ügyet csinált az orvosom, hogy VÉLETLENÜL belebotlottam egy pszichológiai filmbe és megkérdeztem mi róla a véleménye... az internet korát éljük, most komolyan nem értem miért baj az, hogy valaki tájékozódik a betegségéről??? Nekem pl. rengeteget segített az internet és a szakkönyvek, mert láttam, hogy nem vagyok egyedül, nem vagyok elveszett és nem kell önmagamat gyűlölnöm, mert nem én vagyok az egyetlen akinek mentális problémái vannak.

Én nem akartam elfogadni, hogy borderlineos vagyok, több dokinál is voltam, mert nem akartam elhinni. Én pont, hogy nem akartam személyiségzavaros lenni és betegségemre fogni a bajaimat :D Én anno annyira gyűlöltem magam, hogy kész katasztrófa volt elfogadni, hogy beteg vagyok. Meg féltem, hogyha a családom megtudja, akkor kiakadnak. Aztán persze jött is a megfelelési kényszer, hogy "mintabeteg" akarok lenni, sikerélményt akarok a dokijaimnak, akik majd engem emlegetnek:

- képzeld, az egyik esetemet 1 hónap alatt megoldottam! Pedig bordis volt az illető, az 8 év rehab minimum!

- azta, bárcsak én kaptam volna ezt az esetet!

Aztán már 6 éve egyik dokitól a másikhoz ingázom és sajnos nem úgy tűnik, mintha gyógyulnék :/