Ti szeretitek a pszichológusotokat? Ha igen, hogy alakult ki?

Igen, pedig már nem járok, lezártuk a terápiát. :)

Nehezen alakult ki bennem a kötődés iránta, többek között azért, mert tudtam, hogy a terápia véges, és tudattalanul féltem érzelmileg bevonódni egy olyan kapcsolatba, minek mindenképpen vége lesz egyszer.

Nekem a pszichológusom sokszor mondogatta, hogy a siker titka a kötődés... utána is olvastam, és számos tanulmány szól erről, hogy valóban akkor tud hatékony lenni a terápia, ha a páciens és terapeuta között kötődés alakul ki. De még így is nehezen ment, hogy tudtam, hogy szükséges.

Visszatekintve úgy alakult ki, hogy a pszichológusom már előbb szeretett engem, mint én őt, és ahogy éreztem a szeretetét, én is egyre jobban tudtam kötődni hozzá.

Idővel úgy kezdtem rá tekinteni, mint egy anyára - nem olyan anyára, mint amilyen nekem van, hanem mint egy JÓ anyára! Pedig amúgy nem sokkal idősebb nálam, mégis ez az érzés alakult ki bennem.

Idővel azt is megértettem, hogy egy valódi szülő-gyermek kapcsolatban is benne van az elengedés, az elválás. Egyébként nem szakadt meg teljesen a kapcsolatunk, csoportba továbbra is járok hozzá. De még ha végleg el is kellene válnunk idővel, akkor is, most már magamban hordozom mindazokat a pozitívumokat, amiket tőle kaptam. Nehéz helyzetekben az ő szemével látom önmagam, az ő szavai csengenek a fülemben és ez mindig átsegít a nehézségeken.

Utólag már tudom, hogy nagyon sokat számított az, hogy megtanultam hozzá kötődni, többek között azért is, mert ezt a kötődési képességet már más emberi kapcsolataimban is tudom érvényesíteni.