Van akin segített pszichológus? Megérné hozzájuk fordulnom? (HOSSZÚ)

Az a helyzet, hogy nem mozog az életem. Szó szerint. Kiskoromban rengeteg trauma ért. Otthon, iskolában, valamint 5 éves koromtól kezdődően sokan elhunytak a szeretteim közül, tíznél többen. Anyám is. Valamint jóval okosabb vagyok az átlagnál, furcsa gyerek voltam. A diákok inzultáltak is ezért, az osztályfőnököm is egy időben, mert nem fogta fel, hogy nekem unalmasak az órák - otthon a nővéremmel amikor ő tanulta, megtanultam írni, olvasni és egy picit számolni. Volt amikor a tanárnő megszégyenített a többiek előtt, volt amikor lábamat a padhoz kötözte. Mindig mindenki lekezelve beszélt velem akkoriban. A legkisebb sértést is, akkor is, ha nem volt az, hatványozottan éreztem. Azért is, mert furcsa voltam, meg azért is, amik otthon történtek. Nemrég volt még egy temetés, leérettségiztem. Most, hogy kiszabadultam az életbe úgy érzem, hogy valami meghalt bennem. Pl.: elakarok kezdeni újra novellákat írni, meg edzeni, de nincs az az ösztönzés, gondolat ami segítene. El tudom képzelni, hogy lehet más az életem, de nem tudom elhinni. Továbbtanulás is érdekel, nagy 'álmaim' vannak. Valamint volt még valami, ami miatt kiskorom óta emésztem/emésztettem magam. 11-12 éves koromban kezdtem ráébredni, hogy homoszexuális vagyok. Közel 7-8 éven át szinte teljesen felőröltem magam. Elnéztem, ahogy mások a párjaikkal, barátnőikkel elvannak, én meg csak ott voltam egymagamban, szégyelltem, gyűlöltem magam ez miatt. Valamint egyik nagyszülőm - ők már nem élnek - testvére 13 éven át velünk lakott, és mindannyiunkat, apámat is gyakorlatilag nem hagyott nyugodni. Hazudozott rólunk mindenkinek, ellopdosta a dolgainkat, mindenért kiabált, sokszor vette szájára a halottainkat, hogy fájdalmat okozzon. Bíróságra járt, hogy okot találjon a feljelentésre. De már ő sem él.

Elnézést, hogy ezeket leírtam, csak szaporítottam a szót, de szeretnék teljes képet adni, annyira, amennyire lehet.

A barátaim most messze vannak, Bp-n egyetemen. De nekik se mondtam sokat a gyerekkoromról, se a jelenemről. Nehezen megy az őszinteség, annyi titkom volt egész életemben, annyi mindent próbáltam mindig leplezni, hogy a hazugságok a részeimmé váltak. Valamiért mindig félek, hogy ha egy nagyobb dologban őszinte vagyok, hogy elszólom magam, és kiderül az igazság. Paradoxon, mert ha igazat mondok, akkor lényegtelen, hogy kiderül-e az igazság, tudom. Ez ösztönös.

Itthon vagyok és kész. A terveimbe nem tudok bele kezdeni. Minden problémámmal és hiányosságommal tisztában vagyok, de nem tudok előrelépni. Tényleg olyan, mintha meghalt volna bennem valami. Az egészségemmel sem foglalkozok, és például a dohányzás miatt rohamosan romlik. Hajnalban is felszoktam ébredni arra, hogy alig kapok levegőt. Valahol legbelül engem nem érdekel, nem mozgat meg, hogy élek-e, vagy halok. Nincs bennem élni akarás. Jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy például párt keressek magamnak, de tudnék ezen változtatni. Az már más kérdés, hogy eszem ágában sincs elmondani senkinek sem, hogy nem a lányokat szeretem, mert itthon szinte még a függöny is homofób. Szóval a magány egy ideig barátom marad.

Egyszerűen csak azt érzem, hogy kellene valaki, akinek 14 év után elsírhatnám magam. Aki előtt nem lenne titkolni valóm, minden félelmemet bevallhatnám neki anélkül, hogy elítélne. Valaki, akinek megnyílhatnék életemben először. Nem kellene, hogy megértsen, tökéletesen megértem magam. Tanács se kell. Csak annyi kellene, hogy meghallgasson. 5 éves korom óta senki se fogta a kezem, nagyon gyorsan kellett felnőnöm és önállósodnom. Úgy érzem, ha lenne valaki, akinek elmondhatnám a félelmeimet például orvoshoz - a tüdőmmel - fordulás előtt, valamint utána beszámolhatnék neki a fejleményekről, akkor képes lennék elmenni. De ez az élet minden szakaszára igaz. Talán ha lenne valaki, aki pár hónapon át, hetente egyszer - átvitt értelemben - megfogná a kezem egy félórára, akkor menne a dolog.

Elnézést, hogy ilyen hosszúra, s talán túl szentimentálisra sikeredett. Csak tényleg azt szerettem volna, ha lenne valami képe annak, aki válaszol. Szerintetek ebben az esetben segíthetne pszichológus? Valamint, van akin ténylegesen segített? Mert én csak panaszokat hallok róluk. Lenne valaki, aki saját tapasztalatot is tud írni?

Köszönöm szépen annak aki elolvasta, és előre is hálás vagyok a válaszokért!