Mi a bajom? Kitől kérjek segítséget?

24 éves fiú vagyok. Az a problémám, hogy nincs motivációm semmire. Gimiben teljesítettem utoljára normálisan, ott rendesen tanultam, és az osztály egyik legjobbja voltam. Viszont magánéleti síkon teljes üresség volt az életem, nagyon erős kisebbrendűségi érzésem és megfelelési kényszerem volt, állandóan utáltam magamat és a világot azért, mert nem tudtam barátnőt szerezni. Mindig azon agyaltam, mások miért érdemlik meg jobban, mint én. Kevés barátom volt, velük se gyakran találkoztam. Kilógtam a korosztályomból, valamiért nagyon rigorózus, nagyon merev voltam: elutasítottam kb. mindent, amit a kamaszok csinálnak, borzasztó nagy jelentőséget tulajdonítottam apró dolgoknak, jobbnak, különbnek képzeltem magam náluk.

Valamiért az az érzésem, hogy a szüleim nagy felelősséget raktak rám gyerekkoromban, felnőttesítettek (parentifikáltak, ahogy a pszichológia mondja), és ezért kisiklott a személyiségfejlődésem, és egészséges, szárnyát bontogató kamasz helyett egy frusztrált, kényszeres korafelnőtt lettem és vagyok a mai napig. Nem tudom, hogy lépjek ezen túl, de mára gyakorlatilag jártányi erőm sincs. Nem tudom például, hogy mit csináljak. Azon túl, hogy van egy széles általános műveltségem és beszélek két nyelvet, nem értek semmihez. Úgy értem, profi szinten, amiért pénzt lehet elkérni. Nincsenek álmaim. Gimnáziumból kilépve nem volt tervem, hogy mihez kezdjek, mert mindennek csak az árnyoldalát láttam. Felvettek Európa egyik legjobb egyetemére, de otthagytam, mert nem éreztem jól magam. Itthon elvégeztem egy szakot, amit nem akartam. Nem vállaltam a felelősséget a döntéseimért, mindig úgy voltam vele, hogy időt adok magamnak, majd kialakul. Most 24 éves vagyok, és úgy érzem, az elmúlt négy évemet elfecséreltem. Az az igazság, hogy valahol elvesztettem az önértékelésemet, az önmagamba vetett hitemet, és ezért nem vállaltam be olyan dolgokat, amik, ha racionálisan végiggondolom, biztosan sikerültek és előrevittek volna. Rengeteg ilyen kihagyott ziccert tudnék felsorolni. Úgy érzem, ezt a bizonytalanságot az anyámtól tanultam el. Egyszerűen utálom magamat, nem bírok magamra nézni. Látom magam a lelki szemeim előtt, hogy mivé kellett volna válnom, és úgy érzem, az egész azért van, mert anno, egy érzékeny korszakomban az anyám érzelmi súlyt rakott a vállamra (nem akarom részletezni), amiért túl korán megkomolyodtam, és nem volt lehetőségem kiélni a kamaszkoromat.

Az időm pedig közben telik, és még ha pszichoterápiával évek alatt rendbehoznám magam, akkor is a hajamra kenhetem az egészet, mert addigra már elmúlnak azok az évek, amiket tanulással tölthetnék. Sokszor úgy érzem, már most elmúltak. Sok pszichológusnál jártam, de a többségük nem tudott segíteni. Igazából nem is pszichológus kéne, hanem olyan szülők a valódi szüleim helyett, akikkel ezeket át tudom értelmesen beszélni, és akik emlékeztetnek rá, ki vagyok. Az a baj, hogy nincs egy olyan ember a családomban, akihez fordulhatnék. Pszichológust meg nem zaklathatok naponta ezekkel a dolgokkal, ráadásul iszonyat drágák. Gyakran öngyilkos gondolataim vannak, nem akarok így élni. Nem tudom, mit tegyek.