Kezeletlen kényszerbetegséggel mi lesz?

Én egy ideig küzdöttem ezzel a problémával. 17-18 évesen kezdődött, másfél-két évig tartott. Rettegtem, hogy bántani fogom magam vagy valaki mást (borzasztó agresszív, én-idegen gondolataim voltak), attól is, hogy megőrülök, szinte éreztem, hogy na, most biztos el fog kattanni az agyam, folyamatosan ezeken járt az agyam. A gyógyszerektől féltem, ezért pszichiáterhez soha nem mentem el.

Én egy idő után megtanultam ignorálni ezeket a gondolatokat, és fokozatosan elkoptak. Addig volt csak igazán nehéz, ameddig nem tudtam, hogy mi ez, egy ideig azt hittem, hogy pszichopata vagy skizofrén leszek, annak az előjele ez, és hogy tényleg meg fogom tenni azokat a szörnyűségeket, amikre gondoltam. Egy idő után ráakadtam a kényszerbetegség leírására a neten, rátaláltam különböző fórumokra, ahol láttam, hogy még olyan is van, hogy egy édesanya folyamatosan attól retteg, nehogy kidobja a gyerekét az ablakon. Mindenhol azt olvastam, hogy ettől a problémától szenvedő ember soha nem teszi meg azt, amitől fél, amikre kényszeresen gondol. Ez jelentősen csökkentette bennem a szorongást, és segített abban, hogy megtanuljam figyelmen kívül hagyni ezeket az automatikus, zavaró gondolatokat.

Azóta már nyomtalanul eltűnt az egész probléma, 6 éve nincsenek már ilyen gondolataim. Mellékesen megjegyzem, hogy helyette viszont van szép kis hipochondriám és egy enyhe kis szomatizációs zavarom + időnként ezekhez kapcsolódó szorongásom, de ez már nekem semmi. :D Boldogan élek amúgy.

Szóval létezik ilyen is, hogy jóra fordul a dolog még kezelés nélkül is.