El lenne cseszve az egész életem? 16/F (bővebben lent)

Előre is bocsi ha nem jó kategóriába raktam, nem igazán tudom, hova illene.

Tehát annyit kell tudni rólam, hogy 12 éves koromban voltam először részeg. Onnan kisebb-nagyobb kihagyásokkal de fogyasztottam alkoholt,aztán lassan egy éve lesz, hogy rá is szoktam(abba most ne menjünk bele, hogy miért, ha valakit nagyon érdekel annak viszont leírhatom)

Azonban az utóbbi pár hétben kezdett bennem tudatosulni az, hogy gyakorlatilag lósz*rt se ér az életem, pláne az utóbbi pár napban, most hogy megbetegedtem így gyógyszert kell szednem, és nem ihatok.

Igazából nem nagyon tudom megfogalmazni ezt az érzést. Egyszerűen annyi, hogy elmegyek suliba, ott még oké, haverokkal elvagyok úgy-ahogy, de amint hazaérek kezdődik.

Házit nem nagyon írok, tanulni sem szoktam,egyszerűen nincs hozzá motivációm. Mégis miért tanuljak meg mindenféle baromságot? Jó állásom legyen? Oké, és ha az van akkor? Sok pénz fölött fogok sírni a saját szerencsétlenségemen? Igaz, a prostik és a drogok talán vigasztalnának egy darabig, de kétlem, hogy csak emiatt megérné az egész. Na de elkanyarodtam a témától;mivel hugommal egyetalán nem beszélek (csak ha feltétlenül szükséges) anyám pedig későn ér haza, akkor is csak a telóját nyomkodja (függő szegény) esetleg hugommal tanul valamit. Ne értsetek félre, nem utálom anyámat, szerintem sok ember nagyon örülne ha ő nevelte volna föl, de hát ilyen "meh" viszonyunk van. Fater kint dolgozik németbe, na ővele nagyon rossz viszonyom volt sokáig, ma sem felhőtlen, bár a válás után látszik rajta hogy szeret, eddig sem utált szeritnem, egyszerűen nem tudta kimutatni.

Itt most mindenki csodálkoztam, hogy mi a probléma;én sem értem. Egyszerűen csak akkor érzem magam élő, boldog embernek amikor iszok, vagy a kutyáimmal vagyok (ha történne velük valami idő előtt, biztos felakasztanám magam). Haverokkal is elvagyok, de nem az igazi, bár jobb mint otthon rohadni a gép előtt.

Barátnőm sosem volt, úgy néz ki nem is lesz, bár ezt őszintá annyira nem is bánom. Rossz belegondolni, hogy pár korombelinek pár év múlva gyereke lesz, én pedig, ha találnék is nőt aki szülne nekem (vagy örökbefogadnék valakit) tuti a világ egyik legrosszabb apja lennék (pedig szeretnék gyermekeket).

Öngyilkos nem akarok lenni, és akármennyire is biztattok rá, nem leszek (legalábbis még úgy néz ki) de egyszerűen szar érzés az, hogy a környezetemben akármerre nézek mindenki boldog, vannak céljai, sportol, vannak kötelékei, nem pedig egy rohadt szürke alkoholista barom mint én.

Az más kérdés, hogy szinte mindenki tehetséges valamiben, én viszont mindenben egy rakás szerencsétlenség vagyok, de ez csak a sors fintora, nem lehet kifogás semmire.

Tehát olyanok akiknek még nem rohadtak el az agysejtjei kisregényem olvasása közben, tőletek kérdezem hogy mit csináljak? Lelkizzek még egy olyan szerencsétlennel mint én? Legyünk együtt depisek? Vagy csak simán törődjek bele ebbe a sorsba, elvileg nem lehet mindenki sikeres, boldog ember? Vagy ez csak ilyen kamaszkori hiszti és 2 hónap múlva elmúlik?

És tényleg, bocsi a forgalmazási, helyesírási hibákért, telóról vagyok, és összevissza vannak gondolatok a fejemben. Ígérem, hogy ha valami nem volt érthető, holnap délután nekifutok mégegyszer, remálhatőeg kitusztult fejjel.