Szerintetek mit kéne csinálnom? (WARNING: kisregény következik)

18 éves lány vagyok. Nem érzem magam boldognak, mondhatni még sosem éreztem magam boldognak. Sosem volt túl jó életem, anyukám alkoholista volt, ennek ellenére nagyon nagyon szerettem, és a józan pillanataiban nagyon jól megértettük egymást, sokat nevettünk, de sajnos két évvel ezelőtt meghalt. Sikerült feldolgoznom a dolgot, mert az unokatestvéreivel nagyon jól kijövünk és rengeteget segítettek nekem, ajánlottak egy pszichológust aki szintén sokat segített, viszont ők mind vidéken vannak én meg Pesten és nincs rá lehetőségem, hogy gyakran lemenjek hozzájuk, meg nem akarom őket a problémáimmal zaklatni, hiszen nekik is megvan a saját életük. A nővéremmel régen rengeteget veszekedtünk, nagy köztünk a korkülönbség (10 év), és mindig kicsit anyáskodott felettem, megpróbálta megmondani, hogy mit tegyek, beleszólt a tanulásomba, és én ezt sosem bírtam elviselni. Ő másfél éve külföldre költözött és csak ritkán látom, azóta sokat javult a viszonyunk, jól kijövünk egymással. Így most apukámmal ketten élünk együtt, vele mindig jó volt a viszonyom, de mostanában sokat veszekszünk. Méghozzá szerintem miattam. Most, 18 évesen kezdtem egy kicsit lazább életet élni, eljárogatok bulizni kb. havonta kétszer, van, hogy estig a városban vagyok a barátaimmal, de ez mind csak hétvégén, és szerintem ez azért még nem túlzás, pláne, hogy sosem szoktam berúgni, csak iszom 2-3 sört, amitől jó kedvem lesz, de ennyi, és apának is mindig mindent elmondok, és el szokott engedni, de felnagyítja a dolgokat, és azt gondolja, hogy "állandóan csak a bulizáson jár a fejem".

Na és a dolog ami talán a leginkább befolyásolja a mostani állapotom. Egy fiú (23 éves), akit még szeptember közepén ismertem meg egy koncerten, és másnapra elhívott egy buliba, elmentem, kicsit összegabalyodtunk. Nagyon vonzó volt, nagyon kedves, vicces, gondoltam ebből akár még bármi lehet, sőt szerettem volna ha valami szerelem-féle kialakul, mert még sosem volt barátom, és ő nagyon megtetszett nekem. Viszont mondta nekem, hogy ő nem áll készen kapcsolatra, de attól még szívesen találkozna velem, mert vonzódik hozzám, rengeteget gondol rám, édesnek, aranyosnak, gyönyörűnek tart és teljesen megőrjítem, stb. Állandóan rajta agyaltam, hiányzott nekem ha nem beszéltünk akár csak egy napig, teljesen elcsavarta a fejem. Tudta, hogy tapasztalatlan vagyok, mert mondtam neki, hogy tőle kaptam az első csókom, és azt mondta, hogy ő nem fog engem kényszeríteni semmire, de ő bármi "olyanra" nyitott, de ne gondoljam, hogy ki akar használni engem, fogjam fel ezt tapasztalatszerzésnek, és azt akarja, hogy jó élményekkel gazdagodjak. Végig olyan voltam mintha két ember agya lenne a fejemben, az egyik az eszével gondolkodik a másik meg a szívével. Tudtam, hogy hülyeség lenne ha lefeküdnék vele, valószínűleg élvezném, de utána megbánnám, mert mindig azt az elvet vallottam, hogy olyan emberrel feküdnék le (pláne ha még szűz vagyok), akiben megbízom, jól ismerem, és szeretjük egymást. A másik oldalról meg őrülten vágytam rá, és csak őt tudtam elképzelni magam mellé, felépítettem egy kis álomvilágot, amiben minden tökéletes volt. Aztán megint jött az "okos én" és jól kimosta a fejem, hogy felejtsem már el, mert ő csak szexet akar és valószínűleg pár nap vagy pár hét múlva valaki mással feküdne össze. A sráccal többször is összevesztünk ezen, én nem voltam hajlandó elfogadni, hogy sosem lehetünk együtt ő meg nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem akarok vele csak úgy lefeküdni, de aztán volt egy buli november elején ahol összefutottunk, és megint összegabalyodtunk, viszont utána csúnyán összevesztünk, mert azt kérte, hogy lépjünk le ketten, de én nem akartam menni, mert ott volt egy barátnőm és nem akartam otthagyni, mondta, hogy ennek így semmi értelme, hogy néha smárolgatunk aztán úgysem történik semmi, kértem, hogy beszéljük meg, mondta, hogy hagyjam őt békén, stb. kiabáltunk egymással egy sort aztán hazamentem. Onnantól kezdve egyáltalán nem beszéltünk. Próbáltam elfelejteni, de nem megy. Állandóan ő jár a fejemben, talán belezúgtam, pedig tudom, hogy helytelen, és tudom, hogy ő egyáltalán nem gondol rám, de talán mégis. Nem tudom, hogyha még egyszer összefutnánk, mit tudnék neki mondani. Nem akarok rosszban lenni vele, utálok bárkivel is rosszban lenni, és jófej embernek ismertem meg őt, nem akarom, hogy fasírtban legyünk.

Viszont mióta megvolt ez a nagy veszekedés, meg úgy alapból mióta bejött a srác a képbe, sokkal lobbanékonyabb vagyok, sokkal szomorúbb, sokat sírok, és valahogy nem találom önmagam, és az apukámmal is állandóan veszekszünk, és mikor megkérdezi, hogy mi a baj, már nem akarom neki elmondani, hogy megint a fiú miatt van szar kedvem, mert annyira szégyen, hogy nem bírok továbblépni ezen. Segítsetek légyszi, utálom, hogy ez van! Mit csináljak? :(