Megőrültem? Pszichopata vagyok?

Elég sok furcsa dolgom van.

Sosem tanulok a hibáimból. Pl fel kell készülnöm egy dolgozatra, de halogatom, mindig csak halogatom, még az utolsó napon sem izgat, aztán a dolgozat reggelén rám tör a "bakker, milyen h..lye vagyok" érzés, és megfogadom, hogy ezentúl mindig időben nekiállok tanulni. Ez persze sosem következik be.

Ha valami nem érdekel (pl úgy anblock a tanulás vagy a szobám rendben tartása), akkor rendetlen vagyok és felületes, de nagyon precíz is tudok lenni, ha akarok (pl a neten 3-szor átolvasok mindent, mielőtt elküldeném, nehogy véletlenül legyen benne egy gépelési hiba).

Ha meglátok egy tárgyat, amivel sérülést lehet okozni, olyanok jutnak eszembe, mennyi idő alatt és hogyan lehetne megölni vele egy embert. Gyakorlatilag kínzókamrának látok egy barkácsboltot.

Kisgyerekként, ha valami olyan dolog került a kezembe, amivel rongálni lehetett, egyszerűen nem bírtam magammal, ki kellett használnom az alkalmat, hogy kárt tehetek valamiben. Pl ha egy olló volt nálam, muszáj volt valamibe belevágnom, és ha nem találtam erre alkalmas felületet, a ruhát vágtam meg, ami épp rajtam volt.

5 éves korom körül gyakran azt játszottam, hogy a medence szélére repülő darazsakat leszorítottam a víz alá egy teaszűrővel, hagytam kicsit vergődni, majd amikor már majdnem megfulladt, engedtem levegőt venni, utána ismét le a víz alá, és ezt megismételtem jó néhányszor, amíg már addig tartottam a víz alá, hogy belefulladt. Állatkínás a köbön. Felfogtam, mit csinálok, de nem izgatott egy kicsit sem.

Úgy 9 éves koromban gyakran lementem egy pincébe békákat gyűjteni. Kedveltem a békákat, sosem ártottam nekik. Egyszer, amikor lementem, nem találtam élő békát, csak egy békának a csontvázát. Összeszedegettem a csontokat és vizsgálgattam őket. Végül is nekem mindegy volt, hogy egy élő békával van-e dolgom vagy a maradványaival, mindkettővel elszórakoztam.

Szeretem a horrort, a vért, a szadista dolgokat, úgy érzem, ez az egyetlen dolog, ami jelent valamit is számomra. Azt hiszem, az egyetlen tulajdonság, amit a magaménak tudhatok, és amit nem csak eljátszok, az az erőszakosság. Jól leplezem, de legbelül tömény erőszak vagyok.

Alapból csendes és visszafogott vagyok, de ha már nagyon elegem van, kiakadok. Ilyenkor csapkodok, ordítok és ez alatt az alig 1-2 perces kirohanásom alatt bármire képes vagyok. Ha meg nem dührohamot, akkor sírógörcsöt kapok. Vagy a 2 egyszerre.

Akaratlanul is olyan hatást szoktam kelteni, hogy egy szegény, elveszett, jólelkű kislány vagyok, aki nem találja a helyét a világban. Csak pár ember tudja, hogy milyen közel áll hozzám a brutalitás. Hamis báj, ami kialakult nálam az évek során, hogy az igazi énemet palástoljam.

Igazából az eddig leírt dolgok csak a problémám kisebbik része. Egy kis agresszivitással, szadista hajlammal és érzéketlenséggel együtt lehet élni, sőt, még a hasznomra is válhatnak. Most jön a rosszabb rész.

Bárkinek teszek szívességet, de igazából csak az érdekel, hogy NEKEM jó legyen. Ha valakinek megteszek valamit, nem arra gondolok (mint egy normális ember), hogy "örülök, hogy segíthetek neki", hanem hogy "na, remélem ezt majd viszonozza, ha oda kerülne a sor". Nagy titkom, hogy utálok viszonzatlanul tenni szívességet, és mindig egyből felmérem az adott helyzetet, hogy nekem mi hasznom lehet belőle. Próbálok önzetlenül segédkezni, de legbelül mindig csak magamra gondolok. Önérdekből cselekszem, és minden jótettem/megjátszott érzelmem mögött valami hátsó szándék áll.

Nem azért akarok emberi kapcsolatokat, mert annyira szükségem van arra, hogy beszélgessek valakivel, hanem mert szeretem magát a tényt, hogy beszélhetnék valakivel, ha akarnék. Azt hiszem, ez az emberek tárgyként tekintése.

Szemrebbenés nélkül hazudok. Bárkinek. Bármiről. Olyan természetesen megy, hogy néha még én se veszem észre, hogy nem az igazat mondom.

Szeretem, ha bűntudatot kelthetek egy emberben, vagy feldühíthetem, stb. Szeretem, ha valakiből valamilyen érzést kiváltok, és képes vagyok ezért megjátszani magam. Azt hiszem, ezt hívják manipulációnak.

Nemrég volt egy álmom (az álom alatt nem tudtam, hogy álmodom, olyan valóságosnak tűnt az egész), amiben fegyvert fogtam egy férfire, aki azelőtt el akart rabolni engem. Láttam a rémületet, ahogy kiült az arcára, és akkor rájöttem, hogy imádom az érzést, ahogy rettegnek tőlem. Még soha nem voltam olyan elégedett és boldog, mint abban a pillanatban, amikor az a krapek halálosan rettegett tőlem. Egész életemben azt mondták, hogy buta és ronda vagyok, teljesen elvették az önbecsülésemet, és akkor, ott rádöbbentem, hogy most már én akarok fájdalmat okozni másoknak, ahogy mások is tették velem. Azt akartam, hogy ne én figyeljek másokra, hanem mások figyeljenek rám. Azt akartam, hogy ne én féljek másoktól, hanem mások féljenek tőlem. Azt akartam, hogy a férfi lassú és fájdalmas halált haljon. Ám ekkor eszembe jutott valami. Nem öltem meg, hanem eldobtam jó messzire a pisztolyt, hogy ne érhesse el, és a lehető legmeggyőzőbben azt mondtam, hogy "Nem akarom megölni magát." Persze ez nem volt igaz, de tudtam, hogy ezzel elnyerhetem a szimpátiáját és a bizalmát. Szóval itt már megint befigyelt a hátsó szándék - mint mindig. Még álmomban is arra bazírozok, hogy átverhessek valakit az érzéseimmel kapcsolatban.

Szívesen lennék egy másik ember, aki szép, okos, szerethető és tényleg érez szeretetet, bűntudatot, érdeklődik az emberek iránt, és nem csak eljátssza mindezt, hogy szimpatikusnak találják. Most írhatnám, hogy sajnálom, de azzal is csak azt akarnám elérni, hogy azt hidd, hogy egy jó ember vagyok. Mondom, minden cselekedetemben ott van a hátsó szándék. Ez vagyok én. Pszichopata vagyok? Ha meg nem, akkor van rám valami más szakszó?