Depressziósként normális, ha az ember álomvilágokba menekül? Vagy van valamiféle autista hajlamom?

Az egész gyerekkoromban kezdődött. Ugye az megvan, hogy a gyerekek játszanak, beszéltetik a játékaikat, képzeletben építenek hozzá egy világot. Később meséket néznek, és néha eljátsszák a meséket. Nos, ez nekem egész sokáig folytatódott. Egész kamaszkoromig.

Az akkori filmek és mesék alapján én is kitaláltam magamnak egy hőst és egy világot, szereplőkkel, majd elkezdtem elképzelni a sztorit. De nem babákkal játszottam, hanem a kezembe vettem egy tárgyat, amit ide-oda dobáltam a két kezem közt, mondhatni zsonglőrködtem, és eközben a szemem előtt lejátszottam a történetet. Valahogy így, hogy dobálgattam valamit, könnyebben ment a fantáziálás, mintha transz-szerű állapotba kerültem volna. Emlékszem, ez egész sokáig eltartott.

Újabban (már huszonévesen) nagyon sokat vagyok itthon és egyedül, és azt veszem észre magamon, hogy újra képzelt világokba akarok menekülni. Sorozatokat nézek. Lefekvés előtt továbbjátszom néha a sorozatokat, filmeket. Szinte mindegy, hogy mi, csak adjon egy világot és vizuális és hangélményt. És néha rám tör az a vágy is, hogy újra a kezembe vegyek valamit, és elkezdjem a belső mesélést. Mennyire normális ez? Vagy ez csak a magány miatt van?