Ha nem ér semmit a gyógyszer, sem a pszichológus, és mikor vegyem komolyan a "nem akarok élni" érzést?
Kb 2 hónapja szedek antidepresszánst erős szorongás és depressziós tüneteimre. Pszichológushoz is járok, de úgy érzem, hogy egy nagy felszínes pénzlehúzás az egész. Nem tudom milyen kellene legyen egy jó pszichoterápia, de itt konkrétan semmi olyan tanácsot, vagy utat, nézőpontot nem mond a pszichológus, amit magamtól ne kapizsgálnék, vagy ne hallottam volna tanácsként ugyanazt, amit ő mond a hozzám közel állóktól. Erre így ilyen formában elég nagy pénzkidobásnak érzem, főleg, hogy nincs munkám se. Meg kedvem se, keretem se arra, hogy végigpróbálgassak még más akárhány pszichológust, hogy hátha valamelyiket jónak érzem. Igazából nem tanít se semmilyen relaxációt, se autogén tréninget, sem semmilyen stresszkezelést. 3 alkalommal voltam még csak, de már sajnálom a kidobott pénzt rá és lehet, hogy a 4-ik alkalmat le is fogom mondani.
Igazából a legrosszabb, legijesztőbb problémám az, hogy időnként nagyon a hatalmába kerít a nem akarok élni érzés és olyankor nincs kedvem a barátnőkhöz sem, magamba imádkozok, hogy mondják le a megbeszélt találkozókat, hogy inkább gubbaszthassak itthon az önmarcangoló gondolataimmal. A párom meg már azt mondja szerinte csak figyelemfelkeltésnek szánom, amikor azt mondom nem akarok tovább élni. Pedig hülyeségből, viccből nem szórakozok ilyennel. Akkor mondom csak, amikor ténylegesen nagyon belülről, nagyon mélyről és komolyan érzem ezt. Félek, hogy egyszer nehogy olyan pontra jussak, hogy szándékosan kárt akarjak tenni magamban, hogy szépen fogalmazzak.... Amióta depressziós vagyok, minden nehezemre esik, ami előtte nem. Úgy érzem, hogy el kell rejtsem ezt mások elől, mert úgysem vesz komolyan senki és amikor úgy érzem, hogy belül szétszakad a lelkem és legszivesebben ott és akkor annak örülnék a legjobban, ha simán elnyelne a föld és bárcsak meghalnék, akkor is nagyon hitelesen tudok mosolyogni és felvenni az álarcot, hogy persze küzdelem az élet és megyek tovább, miközbe belül a halálomat kívánom. Nem látszik rajtam és szerintem és nem is akarom folyton ezzel traktálni az embereket, akik körülvesznek. Párkapcsolatomban boldogtalan vagyok, nem érzek érzelmeket magamban már régóta, pedig a párommal úgy nincs gáz, elvagyunk, szeret engem. Eszem ágában sincs elköteleződni úgy, hogy bármi komolyabb dologba belevágjunk, mint pl esküvő, közös otthon, gyerek.... Már több mint 3 éve együtt vagyunk, egy közös albérleten és egy jegygyűrűn kívül "másunk nincs", de nem is szeretnék mást. Hogy csak vele nem, vagy mással se menne, azt nem tudom eldönteni. Pl ebben sem segít a pszichológus igazán semmit, pedig elmondtam minden ehhez fűződő gondolatomat, érzésemet. A családom úgy, ahogy volt, szar volt kiskoromtól kezdve, valószínűleg ezért lettem olyan, amilyen. Sosem voltam boldog, mindig csak túléltem és úgy érzem egyre lentebb vagyok. A problémáim nem feltétlenül csak múltbéliek, hanem bőven jeleniek és befolyásolják az életem. A párommal boldogtalan vagyok, haza meg nem szivesen költöznék, mert anyámék nem százasok és a nevelőapám mindennap részeg. Ha dolgoznék sem keresnék annyit, hogy egyedül ki tudjak fizetni egy albit. Úgy érzem nincs erőm felülkerekedni már. Állásinterjúkra már 2-re el sem mertem menni, mert annyira izgultam, féltem már itthon, hogy az ájulás kerülgetett. Ez amúgy máskor is jelen van, ha pl egyedül mennem kell valahova. Teljesen kész vagyok idegileg a szorongástól. 27 Éves vagyok... mit tegyek?
válasza:
válasza: válasza: válasza: válasza:Sok embert ismerek, akinek segített a terápia (beleértve magamat) és sokat, akiknek nem. Az én tapasztalataim a következők:
-Nem segít azoknak, akik valamilyen tuti receptet várnak a terápiától. Nincs ilyen recept. Terapeutám azt szokta mondani, hogy ha ő meg tudná mondani, hogy mit kell tenned azért, hogy jól legyél, akkor elvenné tőled a lehetőségét, hogy ÖNMAGAD legyél. A legtöbb ember azért lesz depressziós, mert nem képes megfelelni a vélt, vagy valós elvárásoknak. A terápiában (a jó terápiában) NINCS elvárás, pont az a lényeg, hogy te alakítsd ki és fogadd el a lehető legjobb önmagad. Aki kész receptet vár, az csalódik a terápiában, és jellemzően kiszáll (ahogy te is tervezed).
-A terápiában nem az a lényeg, amit a terapeuta mond. Az a lényeg, amit TE mondasz, a terapeuta dolga, hogy visszatükrözze számodra az érzelmi állapotokat, tudatosítsa benned a problémáid forrását.
-Ha a dolgok tudományos hátterét nézzük, az ember egészséges személyiségfejlődése úgy zajlik, hogy felmerülnek az életben különböző (szükségszerű) problémák és nehézségek a különböző életkorokban, és ezekre kialakítjuk a hatékony kezelési módokat. Azok az emberek küzdenek felnőtt korban problémákkal, akiknek nincsenek stratégiáik. Ezeket azonban a kisgyerek is magától alakítja ki, próbálkozásokkal, senki nem tanítja! Ha egy három éves kisgyerek képes szakemberek által megtanított stratégiák nélkül kifejleszteni magában a stresszkezelést, akkor egy felnőtt ember is legyen már rá képes! A pszichológus azért van, hogy ebben segítsen, támogasson, nem pedig azért, hogy ő végezze el helyetted!
-Írtad: nem tudsz kötődni. A hatékony terápia alapfeltétele a kötődés. Persze nem megy automatikusan, de legalább törekedni kell rá. A terapeuta nem tud segíteni, ha nem kötődsz hozzá. Persze a kötődéshez idő kell, de ha esélyt sem adsz rá, akkor tényleg ne várj csodát.
-A terápia nem úgy működik, hogy hipphopp, jól leszünk. Igazából először nagyon rosszul kell lenni. Itt olvastam, és találónak érzem a példát, hogy a terápia olyan, mintha összetörnék a tükröt, amiben magad látod, és apró darabokból kellene újraépíteni. Ez pedig nagyon rossz érzés. Emlékszem, amikor azt mondtam a terapomnak, hogy úgy érzem magam, mintha atomjaimra hullottam volna, és fogalmam sincs, ki vagyok, ő mosolygott, és közölte, hogy ez a lehető legjobb, amit történhet. Mert most kezdődik az igazi, érdemi munka. Igaza lett. Azóta valahányszor arra panaszkodik valaki, aki terápiára jár, mindig örülök neki. Mert tudom, hogy jó úton jár. Aki mosolyogva jön ki az ülésekről, az nem dolgozik magán. Neki nem fog hatni a terápia. Majd ha már ennél is rosszabbul érzed magad, mint most, akkor elindulhatsz felfelé. Ijesztő, de tényleg meg kell járni a poklot ahhoz, hogy felfedezzük a paradicsomot. Viszont utána olyan lehetőségek tárulnak fel, amikről korábban álmodni se mertél!
-Többször utaltam rá: a hatékony terápiához IDŐ kell. Nem tudom, neked mit mondtak, nekem minimum fél évet mondott az elején a terapom. Ebből lett három év. Ha az elején ezt mondja, lehet, bele se kezdek, mert én (is) gyorsan akartam látványos eredményt, ahogy mindenki más. De amikor már benne voltam, és éreztem a hatását, akkor én magam igényeltem a folytatást. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy 3 évig depressziós voltam... a depresszióból már 1-2 hónap után kijöttem, de olyan problémák tárultak fel ez idő alatt, amiken dolgozni akartam. Hogy SOHA TÖBBÉ ne legyek depressziós. (Mert már voltam huszonévesen, és akkor egy rövid terápia átmenetileg helyretett, de nem ástunk le a gyökerekig, így később újra visszatértek a problémák.)
Szóval a tapasztalataim alapján türelemre intelek. Arra, hogy maradj a terápiában, bízz a pszichológusodban és törekedj arra, hogy tudj hozzá kötődni. Nem egyik pillanatról a másikra jön a változás, hanem apránként, fokozatosan. És ne várj kész recepteket, mert nincsenek! Neked kell kialakítanod a SAJÁT megküzdési stratégiáidat, amik aztán minden élethelyzetben használhatóak. Mert NEKED kell használni, a saját életedben.
Ami pedig a "kidobott pénzt" illeti: sokáig és intenzíven jártam terápiára, összességében milliós nagyságrendet költöttem rá. Életem legjobb befektetésének tekintem és ezerszeresen megtérült. Amikor belevágtam, a béka feneke alatt volt az önbecsülésem, és a környezetem is ennek megfelelően viszonyult hozzám. Ez a munkámban is érződött: kihasználtak, nem fizettek meg, mindig anyagi gondokkal küzdöttem. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ahogy egyre jobban leszek, egyre több lehetőség talál meg, egyre jobban megbecsülik (anyagilag is) a munkámat. Nekem ez a pénz sokszorosan visszajött.
És azóta már harmonikus, boldog párkapcsolatom is lett.
válasza:Kedves kérdező. Ez az állapot addig marad fent míg a párod meg nem unja. Azt hogy te nem tudsz kötődni senkihez azt én értem de nálatok még biztos van valami elvárása feléd a párodnak. Könnyen előfordulhat hogy útjába kerül egy olyan nő aki mindíg vidámnak mutatja magát és....tudom mert én is férfi vagyok. Nem tudhatod hogy a párod a lelke mélyén nem vágyi e családra gyerekre. Talán most mást mond és úgyis gondolja.
Tőlem már csak azt várják el hogy mindenkinek köszönjek,mosolyogjak,beszélgessek,helyeseljek és akkor elviselhető életem van. Ha gondolod írhatsz privátban...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!