Terveztetek már öngyilkosságot?

Engem csak a család.

Hihetetlen mekkora szopás, hogy beleszületsz egy normális családba, és emiatt képtelen vagy erre, aztán csak szenvedsz minden másodpercbe meg vegetálsz... Semmi értelme az egésznek.

20/F és te? :)

Hát igen, sokszor én sem mozdulok ki pont ezért... Volt, hogy nyári szünetbe másfél hónapot voltam úgy a lakásba, hogy 1 szer nem tettem ki a lábaamt az ajtón, brutális volt...

Szinte emberek közé sem mertem már menni... Aztán muszáj volt elmennem jogsira, oktatóm oylan volt, mint egy kiképzőtiszt...

Aztán msot eljöttem melózni... Msot már iylen téren sokkal jobb a helyzet, simán eljárok ha úgy van egyedül futni...

De mindeközbe 1 fokkal sem jobb semmi, mert nincs másodperc, hogy ne érezném azt a kínt amit a magány okoz már 5-6 éve. Mintha falná, égetné a lelkem, az elmém meg csapdába lenne egy szűk helyen ahol végleg ott rekedtem volna.

Néha nnics erőm mozogni sem, néha meg szétb#sznék bármit, bárkit... Idegeim már telejsen kivannak.

Csak én nem járok pszichológushoz, és szinte nem is beszélek senkivel :/ Néha leírtam egy ahvernek a dolgaim, persze tudom, hogy nagyívbe szarnak rám, de 1 fokkal könnyebb volt utána pár óráig.

legjobb érzés mikor annyi embernek segítesz meg minden, aztán ha neked kéne valami hírtelen senki... Ezt a legnehezebb megemészteni.

És 20 évesen már, hogy nem megyek suliba többet, munhaelyem olyan, hogy apám korabeliek vannak nagyobb részt stb... telejsen kilátástalan minden.

Netes ismerkedéstől meg szinte fejbe lőném magam inkább.

Én nem terveztem...bár volt az életemnek egy sötét időszaka, amikor többször is megfordult a fejemben, hogy metró/vonat elé ugrok. De én nem akartam. Mégis mindig előjött. Több méterre álltam a síntől, amikor beért a vonat/metró a megállóba...mert úgy éreztem, hogy ha átkattan, még beugornék...de valahol tudtam, hogy óriási hülyeség (senki más nem tudta rajtam kívül, hogy ilyen gondolataim vannak).

Amikor kicsi voltam, az anyukám mellett feküdtem az ágyban, és mesét olvasott nekem...Majd egy idő után rám parancsolt, hogy mostmár aludjak! A következő emlékem az, hogy apukám próbálja anyát felrázni, de anya eszméletlen és nem reagál. Begyógyszerezte magát, és majdnem mellettem halt meg. Szerencsére a kórházban még meg tudták menteni az életét.

Szóval nem idegen számomra a téma. Egyébként az életem nagyon jó irányt vett. Jelenleg pszichológiát tanulok :) Ha van kedvetek beszélgetni, nyugodtan írjatok.