Miért csinálom ezt? Kényszerbetegség, személyiségzavar stb?

Üdv! Hosszú lesz. Napok óta próbálom megfogalmazni a kérdést, de mikor többnyire sikerült, jobban éreztem magam és amikor „rosszul voltam” csak visszagondoltam a „fogalmazásomra”. Jó lenne valakivel megosztanom a problémám. Gondoltam névtelenül megoszthatnám valakivel és ha szeretnétek, Ti is elmondhatnátok a Ti problémátokat. csak én vagyok ilyen szerencsétlen.

18 éves lány vagyok. Múltkor rátaláltam az interneten a kényszerbetegség tüneteire. Épp a problémámmal kapcsolatos kérdésre kerestem választ és rátaláltam egy oldalra. Eddig eszembe sem jutott magamtól, hogy esetleg kényszerbeteg lennék. Anya régen mondta , hogy elvisz pszichológushoz és még ma is mániája, csak ma már más miatt.

Gyerekkoromban mindentől mostam a kezem, már sebes volt, de akkor is mostam. Anya ekkor emlegette, hogy ez nem normális. Nem értettem, hogy miért baj, hogy nem szeretem, ha koszos a kezem. Ez mára enyhült, még néha mindig megmosom a kezem, amikor nem kéne, de amikor meg kéne nem szaladok egyből? mint anno. Szintén gyerekkoromban (azért írok gyerekkort, mert belőni sem tudom, hogy körülbelül hány éve) néha azon kaptam magam, hogy nyomogatom a SPACE-t vagy esetleg más gombot a billentyűzeten. Nem tudtam miért, de amikor lenyomtam, úgy éreztem, hogy megint le kell nyomnom, mert ez így nem jó. Tiszta hülyének éreztem magam, de megnyugodtam, amikor „végeztem és jól nyomtam le”. Voltak öngyilkos gondolataim, de nem ez miatt, hanem inkább az iskola miatt, mert nem szerettem tanulni. Az ágyra vágtam a könyvet és azt mondtam, bárcsak meghalnék. Van egy elég homályos képem arról, hogy mintha egyik barátnőm is ezt csinálta és hallottam, ahogy az anyukája panaszkodik az én anyukámnak, hogy mit mondott a gyereke, honnan szedte ezt a hülyeséget. Nem mondtam, hogy lehet, hogy tőlem (bocsi, eltértem a tárgytól). Viszont még ezelőtt, fiatalabb koromban egyszer csak rám tört a sírás, hogy nem akarok meghalni. Manapság váltogatom a nézőpontom.

A gimi első évében hangulatingadozás volt rám jellemző. Egyszer csak rám jött: nem volt kedvem, bunkó voltam, ha megkérdezték mi bajom, rávágtam, hogy semmi, de jól esett, amikor rám figyeltek. Visszagondolva lehet, hogy azt csak azért csináltam, hogy a barátaim rám figyeljenek. Nem számít már; nem a barátaim.

Az elmúlt évben észrevettem (ekkor sem gondoltam betegségre), hogy pl. amikor visszaértem az iskolából a kollégiumba és egyedül voltam vagy sok időm volt, esetleg nem kellett tanulni (vagy nem akartam) és volt egy egész délutánom magamra, nem azt csináltam, amit elterveztem. Szeretem az animéket, mégsem néztem. Nagy rajongónak tartom magam, az életcéljaimat belőlük merítem. Számomra elképzelhetetlen nélkülük az élet, sivár és unalmas. Nem értem, mások hogy tudnak ilyen átlagos világban élni. Mégis, amikor elhatároztam magam, hogy a hobbimnak szentelem az időmet vagy neki akartam állni tanulni, úgy gondoltam, ahhoz előbb meg kell csinálnom a többi teendőmet, hogy már csak azzal kelljen foglalkoznom, amivel szeretnék. Meg akartam teremteni a tökéletes környezetet. Takarítottam egy kicsit, párszor átgondoltam, csak rendet rakjak-e vagy fel is söpörjek. Amúgy alapjában véve sokszor rendetlen vagyok, itthon magamtól nem szeretek takarítani, csak a fentebb említett időtöltések előtt, ha rám jön. De van (hála az égnek nem mindig), hogy ha már elkezdtem, rendesen akarom csinálni. Egyszer anya megkért, hogy takarítsam ki rendesen a szobám. Több mint egy órát (talán többet is) töltöttem az íróasztalomban levő dolgok sztornózásával, amire amúgy nem kért, csak kedvem támadt hozzá. Anya mondta, hogy jól van már az úgy, haladjak mással, de mondom vagy rendesen vagy sehogy. Általában viszont sikerül ezt a kényszert legyőzni. Tudni kell rólam, hogy nagyon lusta is vagyok.

Visszatérve a kollégiumhoz: miután rendet raktam, takarítottam, többször átgondoltam, hogy mindent megcsináltam-e (majd volt, hogy nyugtázom, hogy többet is tehetnék és mint egy hülye mászkálok a szobában és nézem, hogy mit kéne még csinálni, mert nem jó valami – ez általában enyhül, akkor is, ha nem csinálom meg), be is van pakolva holnapra stb. Ezeket a dolgaimat mindig is csak sima rendszeretésként éltem meg, annak ellenére, hogy tudom, trehány vagyok. (Érdekes ellentmondás, nem? Éppen a trehányságom miatt mostanában azt sem csinálom meg ami zavar, tehát ez a kényszer nem tör mindig rám.) A lényeg, hogy görcsösen rákészülök a tervezett időeltöltésre és mire odajutok elmegy a kedvem. Így néha elkap az a gondolatmenet, hogy nem is szeretem igazán a hobbimat, csak a szám jár. Sokszor elveszítem szem elől a céljaimat, elmegy a kedvem, hiszen ha nincs kedvem ahhoz, ami állítólag az életem értelmét adja, akkor mit kéne tennem? Próbálom úgy feldobni magam, hogy kis dolgokon is nevetek, hülyeségeket mondok valakinek. Ez általában beválik. Egyébként eléggé elmélyedő típus is vagyok, szeretek gondolkozni az élet értelméről. Halálról, életről, megszerettem a pszichológiai témájú, elgondolkodtató animéket, témákat, de van hogy egyáltalán nem érdekelnek és inkább csak vidám, bolondos zenéket hallgatok (kizárólag japánul vagy japán számot más nyelvre lefordítva) és boldog dolgokra gondolok.

Amikor a padra kikészítem a ceruzát, tollat radírt, azoknak általában párhuzamosan kell lenniük. Egy kis élelcsúszás is tud zavarni. Volt, hogy megfordult a fejemben, hogy pedofil vagyok. Ne kérdezzétek. <(^_^”) Ezt leküzdöttem, akkor jött az, hogy zoofil... (Szanalom nem? XD ) Akkor kiadtam magamtól az érzéseim egy részét egy beteg rajzzal. Egy ember volt rajta, akin csótányok stb élősködnek, majdnem meztelen stb. és meg akar halni.. Amikor tisztán kijelentettem, hogy nem vagyok egyik sem, egyből jött a gondolat: biztos? Mi van, ha mégis? Undorítónak éreztem magam. Mindig megkérdőjeleztem a biztos állításomat, egy „mi van, ha mégis” gondolattal. Mellesleg anyáék megtalálták a rajzomat év közben. Nem örültek neki, de nem mondtam el, miről szól a rajz. Visszagondolva mindkét elmélet nagy baromságnak tűnik és nem tudom honnan szedhettem őket.

Elég bizonytalan is vagyok, sokszor döntésképtelen. Fél órát is képes lennék állni a boltban 2 zacskót nézegetve, hogy melyik féle rágcsát/nadrágot vegyem meg, végül egy harmadik féle is beugrik.. Barátnőm mindig mondja, hogy haladjak már. Egyébként imádok enni, szinte mindig éhes vagyok és (a kalkulátor szerint) sovány vagyok (felső határ). Ma már nem olvasok, de régen egy-egy sort többször is ismételgettem, mert nem értettem a tartalmát és minél többször olvastam el, annál értelmetlenebb lett. Amúgy mindig kitűnő tanuló voltam (bár a gimiben már néha puskázom. hupsz.)

Most jön az, ami mostanában zavar. Tavaly nyáron is fellépő probléma volt (hasonló gondolatokkal, de most vannak újak, plusz régiek „továbbfejlesztve”), de az iskola elkezdődésével elterelődtek a gondolataim részben. Eddig ezek a képek a legrosszabbak. Régebben elég érzékeny voltam a szexuális témákra, mert undinak véltem. De ahogy nőttem, rájöttem, nem is olyan rossz. Elképzeltem magam egy random lánnyal (biszexuális vagyok), nem szex (az még elundorító tud lenni a számomra), csak ilyen fantáziálgatás szintjén.

Pár éve a nagyanyám stroke-ot kapott, így muszáj volt magunkhoz venni. Senki nem örült neki, de nem tudott sehova menni. Alapjáraton egy unintelligens, koszos, rendetlen öreg nő. Ma már legalább tisztálkodik. Bepisilt, pelenkázni kellett stb., mindenkit zavart a jelenléte stb. Mostmár elment otthonba. Hála az égnek. De miután elment, akkor is annyira undorodtam mindentől, hogy én magam lemostam amit akartam. A székre sem mertem leülni, amit ő használt. Nincs sok ideje, hogy rávettem magam.. És ráadásul egy csomószor aludt az ágyamban, amíg én kollégiumban voltam. Gondoltam, ha leülök valahova, az olyan mintha.. hiszen az ő alja is pont odaért... szóval értitek.. és ilyen és egyre durvább gondolatok kísértettek, én meg lázasan próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy melyik kép vajon miért jöhetett.. volt, hogy, amikor rámjött az a nemrég említett fantáziálhatnék (nem sokszor, de akkor erősen), egyszercsak beugrott a lány helyére az öreg. Később ez az undorító képeim melegágya lett... később azokkal is jöttek durva gondolatok, akiket nem kedveltem, vagy undorítónak tartottam. Ezeken sikerült túltennem magam 1 évre kb. figyelemeltereléssel, vagy csak egyszerűen nem jutott eszembe. Persze akkor eleget szenvedtem miattuk.. Idén pedig kikaptam egy nagyon undorító, alacsony Dzsabba-nőt angolra, akit nem kedvel senki az iskolában... Az évfolyamon híres a kapcsolatunk, egész évben vagy 4-szer szóltunk egymáshoz, azt se kedvesen. Nem elég, hogy iszonykeltően néz ki szerencsétlen, az összes poénja 18-as karikás. Néha beugrottak a nagyanyás dolgok, csak róla. Minden angolra szorongva, undorodva és gyűlölettel teli ültem be.. Szörnyű volt. Jövőre más lesz a tanárom. De nem én vagyok az egyetlen, aki undorodott tőle, viszont én voltam az egyetlen, aki az arcába sem bírt nézni pár másodpercnél tovább. A hangja is olyan fülbemászó, vagy hogy mondjam, hogy fajhhh... Az idei nyaramnak ez a két főszereplője van, pikánsan fűszerezve. Elhányom magam..Egyébként ezek a gondolatok beugrottak animézés közben – már nem merek animét nézni, nehogy elrontsam az élményt. Kedvenc zenéim szövegébe is egy pillanat alatt bele tudok látni valamit. Csak rágondolok, hogy ne és jön is mindenféle formában, mennyiségben, különböző fokozatokban. Mondom egy ilyen hülyeség nem fogja elrontani a szórakozásom. A zenéimet ritkábban ugyan (nem akarok több bizarr gondolatot bele), de hallgatom. Azt utálom a legjobban, amikor a kedvenc részeimnél ugrik be valami, vagy a refrénnél.. néha kényszeresek a gondolatok, néha csak eszembe jut, hogy nahát, most nem jutott eszembe semmi és elkezdek azon gondolkodni, hogy jöhettek ezek.. tehát kényszeresen, nem kényszeresen is jönnek. Amikor úgy döntöttem, hamar lefekszek, nem bírtam elaludni, mert nem állt le az agyam, próbáltam valamire gondolni és ha rossz gondolat nem is jött, a görcsös próbálkozástól nem ment az alvás és 1-2 órán át csak vergődtem (már napok óta nem, amúgy is addig vagyok ébren, amíg leragad a szemem, olyankor mar kinek van kedve bármire is gondolni). Gyakran sikerült elnyomni a gondolatokat, volt, hogy úgy éreztem, már nem is zavar, ez hülyeség, már nincs hatással rám és felvidultam, de mindig visszatért a hülye érzés.. SZINTE a képek már nem is érdekelnek (mondom SZINTE, hiszen annyi van és mindegyik olyan sokszor, hogy elfelejtem a másikat), csak az érzés, ami közben elkap. Mivel ugye szexuális töltetű dolgok ezek, ezért lentre figyelek. Minden tudatomat oda összpontosítom és olyasmi érzést érzek, mint az első önkielégítés után. Undor, bűntudat stb.. vagy én nem tudom mi ez, de nem tetszik. Ja, és mostmár így (vagy hasonlóan) érzem magam sok számomra unszimpatikus ember közelében (nem mindig; csak ha eszembe jut, vagy közel kerülök hozzá..; múltkor a piacra sem mentem be anyával). Általában a gondolatok hatására (feltételezem) kicsi, lüktető, zavaró érzést érzek ott (jobban nem tudom leírni). De nem azt a fajtát, mint mikor beindul az ember, hanem ilyen kis izét. Van, hogy ezt WC-zés után, vagy mikor fekszek és a macska idejön hízelegni, ha ez segít egy kicsit. Ennek eredményeként részben előjön a fent említett (pedofil, zoofil) menet, hogy mi van, ha az elmém nem akarja, de testben beindít valamit. Ha nem is maga a kép, hanem egyes elemei (mondjuk pl. egy mozdulat, vagy valami, ami történik rajta, gondolom értitek).. Aztán elkap ez az undorító érzés, izzadni kezdek, pisilnem kell, gyakran megfájdul a fejem, ingerült leszek és máson vezetem le a haragomat és hányingerem támad a gondolattól is, hogy ennek akár egy kis része is úgy hatna rám, hiszen olyan képekből való. Hát mégha belegondolok, hogy nem csak egy eleme... fajhhh! Aztán előjön a „mivan, ha mégis”. „Mi van, ha attól kapok hányingert, hogy talán mégis ami a képen van?” Amint kimondom, hogy ez hülyeség, már kételkedem is. Mondom, hogy a fenébe tennék már meg ijet? Aztán jön a gondolat, hogy ha úgy van lehet simán megtenném félelem nélkül. Aztán stresszelek ezen.. Úgy érzem magam, mintha a saját boldogságom útjába állnék szándékosan. Mintha az egyik énem bármiről is lenne szó, megkérdőjelezné a másik biztos kijelentését. Néha van amit félek megtenni, izgulok meg ilyenek (előrehozott érettségi előtt, matek doga előtt is mindenki izgul én meg zenét hallgatok stb. Barátnőmtől megkérdezem, hogy te izgulsz, erre visszakérdez, hogy miért, te nem? Aztán néha jobban izgulok mint bárki más.) Aztán egyik pillanatról a másikra elhatározom magam és szinte egy csepp félelem nélkül megteszem, de ez lehet csak sima elhatározás is. Meg van, hogy ideges leszek stb. és mondom magamnak, most nyugi. Aztán lenyugszok. Vagy ha valamit jónak gondolok, azt máskor nem. Ha valaki meghal, van, hogy nem az illető halála zavar, hanem magán a halálon gondolkodok el és az miatt sírok és valamikor érzwlmet úgy kell kicsikarnom magamból. Egyébként nagyon könnyen dühbe tudok gurulni bármin. Vannak ilyen hangulatingadozásaim. Néha az élettől is elmegy a kedvem, valamikor meg ha nincs problémám direkt csinálok magamnak. Sőt, néha még élvezem is őket és visszahozom, mert utána olyan jó érzés, hogy már nincs. Néha azt yem tudom eldönteni, hogy fiú vagy lány akarok lenni.

Azt mondják, hogy a pácienst bele kell dobni a mélyvízbe, vagyis pl. egy tisztaságmániás kezébe nem fertőtlenített evőeszközt adni stb. Mégsem mehetek be az otthonba, hé nagyi gyere már, próbáljunk ki valamit..... Van, hogy attól vagyok rosszul, hogy már nem vagyok rosszul egy gondolattól. Mellesleg ez a z esetleges „betegségfelismerés” sokat segített a képek kezelésében. Amúgy sokszor megpróbálom elviccelni meg ilyenek, de van, hogy rosszabbul sül ki mint volt. Ja, és néha a halálra gondolok, hogy ne legyenek ilyenek a fejemben. Pedig szeretem az életet, ha ezt kivesszük belőle. Most már gondolom, hogy nem feltétlenül az én hibám. Amúgy lehet, hogy nem is vagyok beteg, csak az első undorító gondolat nagy hatással volt rám és kísérteni kezdett? Jól esett leírni is és szavakba önteni. Sajnálom a terjedelmet és az esetleges össze-vissza gondolatmenetet.

A kérdésem: mit gondol a végén említett problémáról? És ha ez valóban kényszerbetegség, mennyire lehet súlyos? Esetleg disszociatív szemelyiségzavarban „szenvednék”? Mi van velem?