Miért van az, hogy ennyire rettegek attól, hogy mások rosszat gondolnak rólam? Miért nem tudok normálisan élni?

Mindkettőben biztos vagyok (abban is, amit az első írt, hogy szakemberhez kéne járnom, mert nem lehet így élni, és a neuroticizmusban is). Amikor tanultuk a Big Five-elméletet, akkor rögtön eszembe jutott, hogy a neuroticizmusban én szerintem kimagasló pontszámot érnék el :) Úgy tudnám megfogalmazni, hogy minden apró kis dologból képes vagyok iszonyú szenvedést okozó problémát csinálni. Most ezzel a csoporttal egy táborba fogok menni, de ez is ezerféle félelmet, aggályt szül bennem (eleve már egy ideje félek a táboroktól). Mindig, ha valami messzi helyre megyek, távol a családomtól, akkor menekülőutakon töröm a fejem. Hogy jutok haza a legkönnyebben, ha baj van? Milyen ürügyet találjak ki, hogy lehetőség szerint idő előtt eljöhessek? Ha viszont történetesen jól érzem magam, akkor meg azért leszek szörnyű rosszkedvű, mert otthagyok valamit, ami tetszik. Nem egyszer volt már erre is példa. Volt egy olyan, hogy két tábor volt átfedésben egymással, és a másodikra el se akartam annyira menni, de mivel az elsőben is féltem az új emberektől, jól jött, hogy ráfoghattam, hogy azért kell hazautaznom, hogy arra elmehessek. Amikor pedig hazamentem, már meg is bántam. El se tudjátok képzelni, mennyit szorongok ilyeneken. Pl. volt olyan lány, aki szeretett, minden esendőségem ellenére, de féltem attól, hogy nem tetszik eléggé a hosszú távú kapcsolathoz. Ismerek komoly lányokat, akik összejönnének velem, de az tart vissza, hogy nem akarom, hogy pár hét vagy hónap után szakítsunk, mert én most csak rövidtávú kapcsolatban tudok gondolkodni. Tulajdonképpen mindenfajta elköteleződéstől rettegek. Szokásommá vált, hogy mindent függőben hagyok. Emiatt egy furcsa, megbízhatatlan, fárasztóan döntésképtelen alaknak tűnök kívülről. És ez igaz is rám - jelenleg.

Csak én tudom, hogy amúgy nem vagyok az. Mint ahogy a beteg ember se állandóan lázas, vagy állandóan kiütéses, engem se tartósan, a személyiségem részeként jellemeznek ezek a tulajdonságok, csak felvettem őket az utóbbi pár évben, mint szokásokat. Biztos vagyok benne, hogy megvédenek valamitől. De ugyanakkor az is tény, hogy jelenleg nem jutok egyről a kettőre, tényleg nem bírok élni. Mintha megálltam volna a fejlődésben. Csak az életkorom szerint vagyok 24 éves, amúgy egy kamasz szintjén vagyok. És minden egyes eltelt nappal jobban szégyellem magam. Főleg a családom előtt. A barátaim szinte már mind dolgoznak. Ők nem paráznak állandóan azon, hogy eléggé hozzájuk illő-e a barátnőjük, nem keresik állandóan az igazolást a döntéseikért.