Akik felnőttkorukra pánikbetegek lettek! Vannak emlékeitek, hogy gyerekkorotokban is voltak már erősebb szorongásos problémátok?

Én most 26 éves vagyok. Az első pánikrohamomat 16-17 évesen egy füves cigi hozta ki. Azóta eleinte gyengébb periódusokban jött elő, pár hónapig, aztán évekig semmi. 21 évesen egy nagyon fájó szakítás, és családbeli balhék egyszerre, kicsit durván előtört, kb másfél évig tombolt aktivan. A frontin még akkor is megoldotta a bajom úgy, ahogy. Aztán mikor visszaszelidült, újból tudtam munkát vállalni, bár szorongásaim voltak, de a frontin még mindig elég volt. Egy évbe kb 1 rohamom volt. 25 Évesen tört ki megint, de minden eddiginél erősebben. Sokszor azt hittem, hogy bekattanok és egy hajszál választott el, hogy a pszichiátriára kerüljek. Ekkor irattam életembe először antidepit, de mivel borzasztóak voltak a mellékhatások és ugyanúgy szorongtam és rohamaim voltak, abbahagytam és nem mentem vissza másikért, mondván nem leszek kisérleti nyúl. Maradt a frontin, a szenvedés , és egy kis depresszió, na meg a munkanélküliség. Kb 10 hónapig nagyon szenvedtem. Most kopogjam le, egy kicsit jobb, most nem kísért az ájulásérzet a boltban, max enyhén és el tudok járni ide oda.... sőt munkát is keresek, bár parázok egy kicsit, hogy képes vagyok -e dolgozni, de a pénz kell.

Sokszor agyalok, hogy gyerekkoromban is voltak olyan félelmeim, hogy elmegyünk valahova, akkor nem birok ki pár órát pisilés nélkül, és 10 perc múlva valóban szorongtam és rettegtem, hogy jaj máris pisilni kell. Iskolában soha nem mertem szünetbe pisilni, mert marha cikinek éreztem, hogy kihallatszik a csurgás. Pedig mások is pisiltek, és senki nem csinalt ebből ügyet, csak én izzadtam, hogy nem tudok "mások előtt pisilni " . Ha hosszú útra indultunk, már idősebb koromba, a hasmenéstől féltem, hogy útközbe rámjön és milyen ciki lesz az utastársaim előtt. Ilyenkor előző nap már alig ettem, hogy nehogy, de volt, hogy igy is görcsölt a gyomrom és teljesen bepánikoltam, hogy de ciki lenne. Ezek elmúltak, mára a klasszikus pánik tüneteim vannak. Szívdobogás, ritmuszavar, szédülés, fulladásérzet, ájulástól való félelem, erős szorongás, stb.... ez hullámzó. Hol erősebb, hol gyengébb.

Lassan beletörődök és elhiszem, hogy ez genetika és együtt kell élni vele, meg a gyógyszerekkel, ha kell. Eddig a pszichologust erőltettem meg a pozitiv gondolkodást, de kezdek nem hinni benne, és lassan elfogadom, hogy ez ilyen........ Ahogy felnőttem, az egy lelki terror volt, sokáig okoltam anyámat, hogy azért vagyok ilyen, mert mindig csak megalázást kaptam, meg stb, de ebbe most nem mennék bele.

Ti mit gondoltok? hogy vélekedtek magatokról és a pánikbetegségetekről? miben hisztek?

Egyébként nemrég elolvastam a borderline tüneteit, és majdnem minden igaz rám. Tudom, hogy ez nem jelent semmit, és orvos kell eldöntse, de kicsit beparáztam, hogy mi van ha.....