Szerintetek jól csinálom a dolgokat? Bipoláris zavar, unipoláris depresszió, skizo, borderline.

Lehet kicsit hosszú lesz.

21 éves srác vagyok. Tavaly előtt kezdtem az évemet az egyetemen. Nagyon jól éreztem magam kezdetben, nem igazán hatott meg semmilyen stressz helyzet, semmilyen betegség, élveztem az életet. A társaságba nagyon könnyen beilleszkedtem, rengeteg barátot szereztem, és megismerkedtem a karon belül egy lánnyal. Ezzel a lánnyal rendkívül jól kijöttem, majd el is kezdtem érezni iránta valamit. Úgy gondoltam, soha nem találkoztam még ennyire tökéletes emberrel és a többiek hatására is, de elhatároztam, hogy nekem őt meg kell szereznem. Kicsit tartottam tőle, hogy mi van, ha mégse illik hozzám, mert ő már "letett pár dolgot az asztalra", és kicsit kijön mellette a kisebbségi érzetem. Eleinte nem nagyon foglalkoztam vele, hogy miben jobb nálam, majd szépen lassan, ahogy jöttek a vizsgák egyre jobban kezdett ez zavarni. Akármit is tettem, ő mindig jobb eredményt kapott, vele mindig jobban bántak az oktatók, valamint a társaságból is kezdtem kiszakadni, mivel visszahúzott. Ő zárkózottabb ember volt nálam, én szerettem kommunikálni, hülyéskedni mindenkivel, de ezt a jó szívem miatt is feladtam. Egyedül maradtam, vele a kapcsolatban. 2015 február környékén aztán annyira rosszul éreztem már magam a bőrömbe, a kudarcoktól, hogy a stressz olyan durva testi tüneteket okozott, hogy orvostól orvoshoz kellett rohangálnom. Természetesen minden negatív eredménnyel.

Tudtam, hogy rossz nekem, mégis mindent folytattam, annyira maximalista voltam, hogy egyszerűen pihenni és kikapcsolódni se volt időm, és akkorra már kedvem se. Egyre kevesebbet aludtam, egyre kevesebbet ettem, pánikrohamaim lettek áprilisra. Ezzel se foglalkoztam, csak folytattam az egyetemet és a kapcsolatból sem léptem ki. A szemeszter végére már a stressztől zúgni kezdett a fülem, ami miatt még feszültebb és feszültebb lettem, hiszen a 2 fülorr-gégész semmit sem talált, újabb negatív eredmény.

Így kezdődött a nyaram és a 2. vizsgaidőszakom. Szerencsére mindenem meglett, viszont a nyárra teljesen kiégtem. A szobámból nem tudtam kijönni, egész nap 32 fokba a melegbe fetrengtem, végig zúgó füllel, tönkrement idegrendszerrel, teljesen lefogyva vártam az orvosi vizsgálatok eredményét. Az összes vérvétel ekkor is negatív lett, majd a neurológus közölte velem, hogy valószínűleg teljesen ki vagyok merülve és depressziós vagyok. Ő azt tanácsolja, hogy vagy kezdjek el sportolni és mozogni, szép lassan kijövök majd belőle, vagy szedjek gyógyszert. Természetesen még jobban kiakadtam a gyógyszer hallatán, mert meg voltam győződve róla, hogy szervi bajom van. A strandon annyira ki voltam merülve, hogy meg se bírtam szólalni a barátnőm mellett. Zavart, hogy ilyen állapotba kerültem, de nem is tudtam rajta változtatni. Aztán agusztus végére éreztem, hogy kezd javulni valami, valamivel jobb kedvem volt, elkezdtem megint hinni magamba egy kicsit egy jó hétvége után. Aztán kezdődött megint az egyetem. Bántott, hogy így telt el a nyaram a semmivel, megint kezdődik az, ahol tönkrementem. Sok hezitálás után aztán arra gondoltam, hogy oké, nem vagyok teljesen rendbe, de az ösztöndíj miatt elkezdhetném ezt a félévet, aztán lesz ami lesz, csinálom ahogy csinálom. Az első héten rögtön 2 nap után egyik este arra keltem, hogy nem tudok megmozdulni, és elbőgtem magam. Borzalmasan éreztem magam. Elmentem orvoshoz, azt mondta megfázhattam kicsit. Én betudtam ennek. Aztán folytatódott minden, ami tavasszal, a barátnőm még jobban teljesített, én a társasággal nem tudtam beszélni miatta, egyedül voltam, idegeskedtem, reggelente jöttek a pánikrohamok. A kórházba ekkor nem kerültem be, csak háziorvoshoz mentem, aki mondta szedjek erre Panangint(Magnézium,Kálium). Jobban is lettem tőle, egyenesen kezdtem helyrejönni, amikor elkaptam egy vírust, ami az epémre és májamra is ráment. 5 hétig volt zöld hasmenésem. Voltam ekkor széklet kitenyésztésen, természetesen negatív eredménnyel. Szépen kezdtem elveszíteni a lelkierőmet ekkorra, hiszen az egyetemen sorozatos kudarc, barátok elvesztése és folyamatos betegeskedés nagyon megterhelte az eleve rossz lelkivilágomat. Hazaköltöztem év közbe, majd otthon meggyógyulok. Nem tudtam. Sőt, egyre rosszabb lett minden. Amint elmúlt a hasmenésem, elkaptam egy légúti problémát, ami után barna váladékot kezdtem köhögni, ekkor megfordult az éjszakám és nappalom, tök egyedül voltam éjfél és reggel 6 között, nap közbe pedig aludtam. A barátnőm egyszer sem látogatott meg ez idő alatt, csak kaptam tőle az ívet, hogy mikor megyek már fel, az egyetemen mindenki rólam kérdezget. Erre csak annyit mondtam neki, hogy meggyógyulok és mindent rendezni fogok, csak legyen szíves legyen türelemmel, mert borzasztóan érzem magam lelkileg. 2 gasztroenterologusnál voltam, akik azt mondták, hogy én nem akarok enni, nincs az emésztőrendszeremnek semmi baja. Mondom oké, akkor eszek, de ekkor újra hasmenésem lett. Kezdtem érezni, hogy besokallok. Szerencsére édesanyám mellettem volt, és belekezdtünk a gluténmentes táplálkozásba, és végre sikerült aznap ennem. Azért írom, hogy aznap, mert előtte 5 hétig kb napi 400 kalórián éltem (2 szendvics). Decemberre - 6kg lettem. Teljesen le voltam soványodva, mondhatni elfogyott az erőm, lelkileg is és fejben is. Még ekkor elmentem egy utolsó gastroshoz, aki figyelmen kívül hagyva a problémámat, valamiért gócot akart kutatni, valamint HIV szűrésre küldeni. Látta jól rajtam, hogy végig míg ott voltam vert a víz, mégse vizsgált meg.

Aztán jött a kegyelem döfés. A barátnőm bejelentette, hogy már nem azt érzi amit én, mert kezd besokallni, hogy nem találkozunk. Azonnal fogtam magam és mentem fel hozzá, hogy mentsem még ami menthető. Hát nem sikerült. Míg az egészségem teljesen tönkre volt menve, buktam az évet, tulajdonképpen azért küzdöttem, hogy ne kórház legyen a vége, ő éppen élete legjobb szakaszához érkezett. Rengeteg ismerőse lett, mivel bekerült egy olyan helyre, ahol elismerik, és az egyetemen is majdnem a társaság egyik legértékesebb tagja lett. Ekkor szakított velem. Totál megalázva éreztem magam, még jobban elment az étvágyam, a kedvem az egész élettől. Majd éreztem, hogy a gyomrom elkezd szúrni, az ultrahang pedig ekkor már kimutatta, hogy vastagbél be van gyulladva. Csodálatos időszak volt. Ekkor elkezdtem szedni 3 napig fluoxetint, hogy ne kórházba karácsonyozzak. Szerencsére nem is ott karácsonyoztam, hanem itthon, a családommal, de totál sokkos állapotba voltam karácsony és szilveszter között. Aztán szépen kezdtem megnyugodni, szépen kezdtem újra enni. Jó kedvem lett rögtön január elejére, le is tudtam egy tárgyból vizsgázni. Aztán amikor összefutottam a szaktársakkal, hirtelen előjött egy különös érzése bennem. Egy félelem kapott el. Hogy ők vajon mit gondolnak rólam? Én mit gondoljak magamról? Mit mondok majd, mi bajom volt? Amikor végig csak azt hallottam, hogy én vagyok a szar, hogy nem eszek, a végére pedig kiderül, hogy vastagbél gyulladásom lett? Itt éreztem, hogy megint besokalltam. Hazaköltöztem megint és körübelül 4 hétig ez után nagyon durva depresszióba estem. Mindig csak ez az időszak járt az eszembe, mintha a szakítás képe beleégett volna az idegrendszerembe, és újra és újra az az érzés játszódott le bennem esténként. A vége az lett, hogy elmentem pszichiáterhez, aki teljesen félrediagnosztizált, azt mondta, bipoláris zavarom van. Hát én szerintem nem, mivel végig az elmúlt egy évbe teljesen depressziós voltam, nem tudom, hogy jött össze ez neki. Gyógyszert akart adni. Aztán elmentem egy másik pszichiáterhez, ő pedig ptsd-t és depressziót diagnosztizált nálam, írt is fel rexetint, 4 napig szedtem, aztán meggondoltam magam, mivel elég csúnya mellékhatásokat tapasztaltam. Hosszan gondolkodás után elhatároztam, hogy teljesen más dolgokkal fogok foglalkozni. Elkezdtem konditerembe járni, ahol 3 hét alatt feljött +4 kg, valamint rengeteg vitamint és ásványi anyagot szedek. Sokkal jobban érzem magam, viszont furcsa, hogy már nyugodt tudok lenni sokszor és kikapcsolódok. Megijedek még néha attól is amikor nevetek, megijedek még akkor is, amikor jól szórakozok valamelyik ismerősömmel, mert végig azt kaptam, hogy én vagyok a rossz.

Sokszor eszembe jut ez az időszak, de alig fogom fel, hogy nem kerültem kórházba, és most már nem azért aggódok, hogy mi bajom van, hanem azon, hogy tudjak napi 5x enni valamint elmenni edzeni, valamint a tanfolyamokat, amikre jelentkeztem, hogy tanulok stb.

Szerintetek jól csinálom a dolgokat? Elkezdtem újra ismerkedni, néha egészen jó fej tudok lenni, viszont sokszor bennem van egy a fék, amit az elmúlt időszak tett velem, tehát totál szégyellem magam, hogy megtörtént, elítélnek majd emiatt mindenhol. Nehezen is lazulok emiatt. Nyugodtabb vagyok már, de még csak 3 hét telt el azóta, hogy majdnem begyógyszereztettem magam.

Szerintetek lehet valami pszichés betegségem? Vagy adjak időt magamnak és folytassam a dolgokat? Nagyon nehezen tudok néha kijönni az érzéseimmel és gondolataimmal is egy ilyen időszak után.