Mi történik velem?

Nem tudom behatárolni, mikor kezdődött. Egyszer csak beütött a ménkő... kifejtem.

Reggel felébredek, és mindent olyan reménytelennek érzek. Alig veszem rá magam,hogy kikeljek az ágyból. Nemrégiben lett egyfajta rendmániám, van, hogy majdnem elkések miatta az iskolából, mert mosogatok/letörlöm az asztalt/ruhát hajtogatok/pakolászom, és nem figyelem, hogy telik az idő... szinte mániákusan igyekszem rendet tartani. Evési zavaraim már nagyon régóta vannak, emiatt levert vagyok, ha valakit enni látok, ingerültté válok, és gyűlölöm azt, aki eszik, közben magamat is utálom. Rettegek az evéstől, ha étkezésről van szó, megijedek. Félek, mert régen erős voltam, folyton edzettem, mostanra már abbahagytam az edzést, legyengültem. A menstruációm is hetek óta késik...

Az iskolában bukásközelben vagyok, mert nem tudok figyelni, és nincs kedvem tanulni. Sokszor élni sincs már kedvem, nemhogy a tankönyvek felett csücsülni... unalmasnak látom az engem körülvevő világot. Mindent és mindenkit gyűlölök, egyedül ez az érzés maradt meg bennem, ezenkívül szörnyen üresnek érzem magamat. Sokszor már a saját családomat is idegennek és távolinak látom, ami szörnyen megrémít. Olykor, mikor az utcán sétálok, belegondolok, hogy "Hova megyek? Miért megyek oda? Van egyáltalán értelme folytatnom az utam?". Megtorpanok, és úgy érzem, legszívesebben összezuhannék, kómába esnék.

Ingerlékeny vagyok, már a legapróbb dologtól is felkapom a vizet, remegek, mint egy idegbeteg.

Úgy érzem, idegenné vált az otthonom, nem szeretek itt tartózkodni, olyan, mint ha nem is lenne hova hazamennem.

Úgy érzem, a világ egy sötét, kietlen hellyé vált, ami minden igyekeztem és próbálkozásom ellenére újra meg újra kivet magából.

Nem látom a jövőmet, úgy érzem, beleestem egy gödörbe, aminek nincs alja, és nincs hol megkapaszkodni, nincs kitől segítséget kérni.

A legkedvesebb elfoglaltságaim már nem jelentenek számomra örömöt, hamar beléjük unok, legtöbbször csak tétlenül ülök, vagy fekszem, és bámulok magam elé, azon gondolkodva, hogy mi értelme ennek az egésznek, hogy miért nem adhatom fel csak úgy, szabadulhatok meg a mellkasomra nehezedő sziklától?

Ha tudnám az okát, talán sikerülne kikecmeregnem belőle, de értetlenül állok a dolog előtt, és van, hogy ülök, és egyszer csak, minden ok nélkül elsírnám magamat. Szörnyen kétségbe vagyok esve. Mi történik velem? Csak 17 éves vagyok! Annak kéne a legnagyobb problémámnak lennie, hogy nem áll jól a hajam, hogy nincs mit felvennem, vagy hogy rossz jegyet kaptam matekból... ez nem normális!