Nem látom hogyan tovább, meg akarok halni?

Nagyon fiatal vagyok, de ahogy végignézek az életemen, egyszerűen semmit sem látok ami miatt nekem élnem kéne. Alig maradt meg néhány kisebb jó emlék a múltamból, a legrégebbi emlékem is a nemi erőszakhoz kötődik. Nem tudok mit kezdeni magammal, nincs senkim, össz-vissz két ember volt akiknek megnyíltam, mindkettő szart rám magasról, sőt az egyikük miatt most megint ott tartok hogy meg akarok halni. Nincs jövőképem, szarok a jegyeim, de egyszerüen nem tudom rávenni magam hogy tanuljak, hiába tudom ésszel hogy ez maradt csak. Spontán rámjönnek sírógörcsök, legszívesebben egész nap csak feküdnék/ülnék egy sarokban. Nem bírok enni, nem iszok rendesen, folyton szorongok. Nem akarok így élni de nem látok normális lehetőséget magam körül. Szeretném hogy kiemeljenek a családomból (nem, nem azért mert nem kaptam meg a legújabb iphonet két órával azután hogy megjelent volna a boltokban) de minek? Most komolyan menjek egy intézetbe hogy aztán megint ne legyen senkim? Csak akkor lesz még 30 ember akiket kerülgethetek, sokkal jobb. Tulajdonképp az lenne a legjobb ha élhetnék egyedül, ez mondjuk az életkoromból kifolyólag kivitelezhetetlen. Nem is értem hogy minek kellett megszületnem, nem igazán hiányoznék senkinek ha meghalnék. Most lehet mondani hogy szegény szüleim meg barátaim hogy el lennének keseredve ha öngyilkos lennék, de tulajdonképp ők is csak magukat sajnálnák. Mert NEKIK milyen szar, és VELÜK mi lesz most, hogy volt pofám megölni magam.

El kéne mennem dokihoz de nem merek, a szüleim biztos hogy megtudnák, ők meg inkább hagyjanak békén és ássák el magukat marha mélyre ahol nem kell hallgatnom hogy ölik egymást. Mint az oviban csak többet káromkodnak, beszarás, komolyan! Szóval velük erről nem akarok beszélni, nem érdemlik meg, úgyis csak rontanának a dolgon. A többi rokonom úgyszintén, az egész család úgy van velem hogy semmit sem tudnak rólam, de ha próbálnék beszélni valamiről azonnal le vagyok hurrogva, és majd ők megmondják hogy mi a bajom, én meg fogjam be és csináljam amit mondanak. Azzal a maréknyi normálissal meg van hogy évekig nem látjuk egymást, ellenben ők nagyon jóban vannak a közelebbi rokonaimmal, szóval az nem megoldás hogy hozzájuk megyek.

Szóval mihez kezdjek? Egyrészt jó lenne ha nem kéne öngyilkosnak mennem, de ezt így nem birom tovább, és tényleg semmim/senkim sincs amibe/akibe kapaszkodhatnék.