Ez skizofrénia lehet?

Elmesélem az előzményeket is, hogy érthetőbb legyen a történetem. Júniusban érettségiztem le, mondanom sem kell, hogy hatalmas volt a hajtás. De szerencsére megérte a fáradtságot, mivel szép eredménnyel zártam a középiskolás éveimet és felvettek az egyetemre is. A bankett után szintén alig volt megállás, minden napra volt egy-egy program. 4-5 nap különösen megterhelő volt a számomra, mert a legjobb barátnőm születésnapja volt, majd a barátom születésnapja és ezt követte egy nyaralás is a barátom családjával. Ez nem is lenne baj, csak mikor a város egyik feléről kellett a hatalmas bőrönddel rohannom a másikra, majd megjelenni a barátnőm születésnapján, ott "jól érezni magam", és utána visszamenni a barátomhoz az kicsit már sok volt. Másnap meg onnan elutazni egy hétre. Úgy gondoltam h ezt simán bírom és nem okoz majd megterhelést. De sajnos a barátnőm születésnapja után, mikor hazaértem a barátomhoz éjszaka rosszul lettem. Egyszer csak elkezdett kattogni a fülem, azt hittem h vmi zene szól...nagyon megijedtem. Persze tudat alatt tudtam, h ez nem lehet, de mégis olyan volt mintha hallucináltam volna. Egy nagyon erős belső nyugtalanság fogott el, mikor lefeküdtem az ágyba még a végtagjaim is elzsibbadtak. Nem éreztem még ehhez foghatót. Persze a félelemtől egész éjjel nem aludtam és elkezdtek rossz gondolatok gyötörni. A családi nyaralás tényleg jól sikerült, mindenki nagyon kedves volt hozzám és a barátomat is imádom, de ez a negatív érzés nem hagyott nyugodni és folyamatosan feszülten éreztem magam a gondolataim miatt. Emellett még el kellett döntenem h menjek-e gólyatáborba vagy sem. Mivel az egyből a nyaralás után kezdődött. Anyuék és a többiek hatására, meg ahogy korábban én magam is gondoltam, úgy döntöttem h elmegyek. De már úgy voltam vele, hogy nekem mindegy h hol vagyok, úgysem érzem magam jól, meg talán bíztam abban, h az majd kizökkent. De nem így lett, ott csak még jobban lehangolódtam, h mások milyen önfeledtek, boldogak és elvannak. Én meg mint valami kívülálló csak szemlélem az eseményeket. Régen sem voltam a társaság középpontja, de el tudtam engedni magam és nem járt semmi baromság a fejemben, csak élveztem h élek. Na ez most nagyon nem ment. Aludni sem tudtam, folyton felriadtam, vagy rosszabb esetben nem is aludtam. Egy nappal hamarabb haza is jöttem a gólyatáborból, mert barátommal mentem egy bulira. De amikor hazaértem a gólyatáborból, anyuéknak elkezdtem sírni h egyszerűen nem tudom h mi van velem, de már nem vagyok a régi. Ők eddig is tudták h nem vagyok jól, de remélték h ez majd elmúlik (mert 3 éve volt már hasonló, az 1 hónapig tartott). A kiakadásom után apa elvitt a kerület ügyeletes pszichiátriai rendélésére, ahol közepes depressziós epizódot és nem meghatározott szorongást állapítottak meg. Kaptam cipralex antidepresszánst és frontin szorongásoldót, de egyiket sem vettem be. Féltem attól, h azzal csak többet ártok. Azóta sem szűntek meg a tüneteim, semmihez nincs kedvem, nincsenek gondolataim, úgy érzem nehéz gondolkodni és nem tudok csak úgy ellenni, hanem folyton idegeskedem. Szedek magneB6-ot és vitaminokat, ittam nyugtató teát ás szedek lefekvés előtt valeriánát. Olvastam az interneten különböző mentális betegségekről és skizofrénia teljesen rám illik. A legjobban az zavar, h ilyen lehangolóan viselkedem és félek h emiatt elhagy a barátom meg nem lesznek barátaim az egyetemen. Azt érzem h már nem vagyok önmagam, és nem tudok semminek sem örülni. Folyton csak az jár a fejemben, h egy unalmas ember lettem, aki nem tud felszabadult és életvidám lenni. Aludni alig tudok, pár óra alvás után csak forgolódom, de ugyanakkor egész nap nyomott vagyok. Néha rám törnek sírógörcsök és nem látom a kiutat, elvesztettem az álmaimat is, és csak szenvedésnek élem meg a mindennapokat. Néha azt érzem, h már nincsenek is érzéseim, nem tudok adni az embereknek és mindenki meg fog utálni. Holott a családom is mindenben támogat. De szerintem már nekik is kezd elegük lenni ebből, mert mindenem megvan és mégis szomorú vagyok. Meg mindemellett a nagypapám is kórházban van és az állapota semmit sem javul, valószínű h ez már a végstádium (parkinson-kórban szenved).

Nem tudom h mi ez az egész, h semmi sem érdekel. Egy nagy kavarodást érzek a fejemben. Annyi mindent kellett intézni az elmúlt napokban és ha nem lenne apukám, magamtól semmit sem intéztem volna el, mert annyira hidegen hagyott.

Szerintetek ez elmúlik? Lesz még életkedvem? Kb már beszélgetni sem tudok miről, nincs egy téma sem a betegségen kívül, ami foglalkoztatna. Meg sokszor arra gondolok, h milyen vidám tudtam lenni és most ez miért nem jön magától...olyan mintha feladtam volna az életem...