Jó ötlet beszedni az antidepresszánst, vagy nem?

23 éves vagyok. Orvos szerint depressziós. Én nem tudom, hogy igaza van-e, kicsit mondvacsináltnak érzem az egészet. Tény az, hogy az évek során jelentősen csökkent a motivációm és tartósan rosszkedvem van, de én ezt nem egy betegségnek tudnám be, hanem egyszerűen szerintem nem jól alakult a kamaszkorom. Túl érzékeny voltam és sebezhető, ezt próbáltam elrejteni, de emiatt bezárkóztam, nem voltak őszinte barátságaim, nem volt nagyon kivel megbeszélnem, a szüleimtől nem kaptam elég bátorítást; ennek eredményeképp nem hittem magamban, sokat voltam egyedül, kevés dolgot próbáltam ki, kevés kihívást vállaltam be, így egyszerűen megakadtam a fejlődésben, nem alakult ki stabil magabiztosságom és identitásom és az erre való visszanézés, ennek a tudata okozza bennem azt a felfogást, hogy már mindent eleve elrontottam és nem tudok változtatni. Ez a gondolat, ez a szemlélet okoz egy olyan állandó rosszkedvet, borús hangulatot és kilátástalanság-érzést, amit az orvos egyszerűen "depresszió"-nak nevez, de én ezt csak egy leegyszerűsítésnek érzem. Szerintem semmi másról nincs szó, mint arról, hogy rosszak a gondolataim.

Elkezdtem járni terápiára és elkezdtem gyógyszert is szedni. Annak idején sokat agyaltam rajta, hogy bevegyem-e, de úgy gondoltam, hogy ha nem bízom az orvosban, akkor semmit nem ér az egész. Az egyik gyógyszer egy melatoninszint-szabályzó, a másik egy antidepresszáns (nem SSRI-típusú, nem Xanax meg Frontil, hanem egy kevéssé ismert, biztonságos gyógyszer). Az elején még éreztem valamiféle hatást, de most már nem nagyon. Az orvos szerint ezek csak megteremtik az ahhoz szükséges belső kiegyensúlyozottságot, hogy tudjak lépni. Ha ez igaz, akkor egyszerűen én nem léptem, és továbbra is a fejemben van a gond.

Pont ezért nem látom be, miért kéne továbbra is szednem. Terápiára is jártam egy jó ideig, de nem éreztem, hogy haladnánk, így abbahagytam. Kívülről nézve amúgy nem állok rosszul, de én iszonyatosan sokat szenvedek és őrlődök. Tanulok, jó helyen, az igaz, de soha nem ezt akartam csinálni, és már rég váltanom kellett volna, de valamiért, talán gyávaságból nem tettem meg. Most csak az időmet pazarlom.

A másik, amit érzek, hogy mentálisan leépülök. Eszes gyerek vagyok, mindig kiválóan teljesítettem, csak épp már nem érzem, hogy bármi motiválna. Úgy érzem, hogy kb. már kutatócsoportban kéne dolgoznom és publikálnom ennyi idősen, mert nagyjából ezt várnám el magamtól. Tudom, hogy képes lennék rá. Nem is értem, miért nem csinálom. Nekem ez az utam. Ehhez képest a helyzet az, hogy mégcsak nem is azzal foglalkozom, ami érdekel, innentől kezdve pedig semmi olyanban nem is veszek részt, ami szakmailag előrevinne. Emiatt szégyellem magam, és minél jobban szégyellem magam, annál inkább bezárkózom és megbénulok, és annál inkább szégyellem magam, és így tovább...