Azt mondják a családtagjaim, hogyha így folytatom bekerülök a pszichiátriára?

Így elolvasva a sztoridat, rögtön az az idézet jutott eszembe, hogy még mielőtt depressziót diagnosztizálnál önmagadnak, bizonyosodj meg róla, nem vagy hülyékkel körbevéve.

Szerintem a párod nem értékel eléggé, ugyanis ezeket a dolgokat neki kellene elvégeznie, mármint a kényesztetést, és nem neked, szerintem du gásra jó vagy, de ez lehet nem evidens. A másik dolog pedig az, hogy nem csoda, ha ilyen környezetben vagy, hogy pánikolsz és szorongsz, egy pszichológust érdemesebb felkeresni. De ez nem elmebetegség, ilyesmi ne gondolj. De van az ember életében egy bizonyos tűréshatár is, nálad már átvan lépve. Szóval, amit most tehetsz, tedd meg, járj világot, ha szar a munkád, miért nem tanulsz? Vagy csak te is költözz el, és keresd meg az igazit, mert nagyon úgy tűnik még látatlanban is, hogy nem ő az.

Az érdekes, hogy a párodnak és anyukádnak is nagyjából ugyanaz a véleménye rólad: "önző vagyok" "átgázolok mindenkin". Két felnőtt emberről van szó, és nem hinném, hogy olyan szoros kapcsolat van köztük, hogy érdemben befolyásolnák a másik véleményét. Ez azt jelzi, hogy valószínűleg van némi alapja a véleményeknek, de egyáltalán nem biztos, hogy önzőség. Nekem a szüleim hasonlóak voltak, mint te, szinte mindent megadtak nekem a lehetőségeikhez mérten, de az érzelmeiket nem tudták kimutatni, ezért nem is kedveltem őket igazán. Ők fel se fogták, hogy ilyenek, nekik ez volt a természetes. Olyan szinten nem érdekeltem őket, hogy amikor főiskolára jártam, akkor nem tudták, hogy pontosan milyen szakos vagyok. 15 évet foglalkoztam képzőművészettel, egyszer sem nézték meg, hogy miket csinálok. Ez a hozzáállás egy normál szemlélődőben nagyfokú érzéketlenség, csak egy szakember tudja igazán megérteni.

Anyukád értékrendjével elég nagy gondok vannak, a helyedben nem sokat adnék a véleményére. A párod nagyon valószínű, hogy melletted áll, csak tanácstalan, nem tudja, mivel tudna segíteni, és nagyon nem járatos ezen a területen. Ez egy idő után kedvét szeghette, és belefáradhatott.

"Mostanába elég szarul vagyok, odáig jutottam, hogy pszichiáterhez fordultam a szorongással. meg a pánikkal. Egyből gyógyszerekkel akar tömni, de úgy gondolom, hogy többet ártana mint használna és különbenis..... akkor még nagyobb "drogos" meg gyógyszerfüggő lennék a párom szemébe?"

Hát itt rosszul látsz pár dolgot. Attól, hogy valaki a pszichiáter javaslatára gyógyszert szed, még nem "drogos" meg nem gyógyszerfüggő. A gyógyszerfüggőség könnyebben kialakulhat, ha te a saját fejed után szeded a gyógyszert. Nem hinném, hogy tömni akar a gyógyszerekkel, valószínűleg kezdésnek kisebb adagot javasolt. Azt gondolod, hogy többet árt, mint használ. Ez csak egy feltételezés tőled, vannak, akik ezzel ellentétben azt vallják, hogy több a haszna, mint a kára (én is). Nem biztos, hogy mindjárt az első gyógyszer be fog válni, lehet, hogy csak a második. A mai modern gyógyszerek már nem nagyon okoznak függőséget, le lehet állni róluk. De nem csodaszerek, nagyjából azt várhatod tőlük, hogy a durva tüneteidet lecsökkentik, de nem szüntetik meg teljesen. Az pozitív, hogy felkerested a pszichiátert, van mit megbeszélned vele.

"Most elhatároztam, hogy keresek valami új dolgot az életembe, valami új célt, vagy hobbit ami leköt vagy sikerélményt adhat és gyógyteákkal, meg sporttal megpróbálom magam kicsit kordába tartani magam."

Ez nagyon jó, amiket itt leírsz, csináld meg, jól jársz!

A helyedben járnék a pszichiáterhez, ő segíteni tud pánik és a szorongás esetén, és akkor nem kell aggódnod semmiféle zárt osztály miatt, attól most messze vagy. Így az írásod alapján nehéz megítélni téged, nekem nem kerek a történet. Ha mégis véleményt kellene mondani, akkor valószínűleg a barátnőd és a párod véleménye között van az igazság. De az biztos, hogy nagy gond nincs veled.