Help me! Írnom kellene egy tanulmányt erről a személyről, ez a lecke, de nem tudom eldönteni egyértelműen erről a minta-levélről, mennyira őszinte. Vélemény?

"Sose voltak igazi

barátaim. Mai napig is így van ez. Negyven vagyok. Anyu és

apu annakidején, még a hetvenes években rengetegszer

igazságtalanul vertek meg.

Óvodában vagy iskolában

mindenért én voltam a hibás, a

hülye, a legkisebb, aki nem jó

semmire. Mivel nem voltak

kapcsolataim, sokszor fantáziáltam.

Novellákat írtam, stb

Néha puszta szórakozásból

állatokat kínoztam, amit volt, hogy

meg is bántam. Előfordult, hogy a

plüsseim is felakasztottam,

megbüntettem, de csak úgy.

Anyuék azt mondták, szadista

vagyok és nevettek. Néha nagyon

megértőek voltak, mások pedig

elárultak, elhagytak. Hihetetlen

módon elkezdtem emiatt

haragudni rájuk. Mindig

megbocsátottam de mindig ment

tovább egész mostig. Nem

mondom, hogy minden az ő

hibájuk volt. Valahogy egy idő után

egyfajta kettősség jött bennem

létre: Elkezdtem szívből segíteni,

mert fájt, hogy mások szenvednek.

Adományokat gyűjtöttem,

megmentettem embereket az

öngyilkosságtól, kerestem nekik

munkát stb. Ezt mind szívből

tettem, nekem sokat jelentett.

Azonban időről időre, ha

megbántanak, vagy megaláznak az

emberek, ahogy gyerekként tették

velem, mérhetetlen düh szabadul

fel bennem. Nem szeretem ezt

ilyenkor kimutatni, hogy

haragszom, mert azt hiszem

egyesek kihasználják. Továbbra is

mosolygok, de közben azt

gondolom sokszor, hogy simán

ártanék neki ha lehetne. Egyszer

egy kollega a gyárban nagyon megbántott,

nem akart békén hagyni. Akkor

nagyon rosszat kívántam neki,

másnapra meghalt az apja, ami

nekem egyfajta elégtétel érzetet

okozott. A mai napig, ha valakivel

ilyen viszonyom van, és azzal rossz

történik, akkor az olyan nekem,

mintha meg lenne büntetve.

Nagyon vágyom arra időnként,

hogy mindenkit megbüntessek,

azokat is, akik nem ártottak, mert

ki tudja megtették volna e, ha

alkalmuk nyílik erre. Ha ilyen

állapotban vagyok, nincs bennem

empátia, sem józanság, csak

egyfajta féktelenség.Ez általában

1-6 órát tart. Vallásos ember

vagyok, és ezt is teljesen őszintén

teszem meg. Nem szeretek

emberek közt lenni, mert

idegesítenek, és azt hiszem, ők is

rosszak. Gyakran azt érzem, hogy

csak amiatt nem teszek meg

dolgokat, mert ez kiragadna a

megszokott környezetemből, és az

emberek, akik ugymond

mosolygósnak ismernek,

csalódnának, lerombolódna bennük

a rólam épített pozitív kép. Sajnos,

egyszer az említett eseten kívül

apámon is bosszút álltam: Kicsit

megmérgeztem az ételét, de

tudatosan csak annyira, hogy

rosszul legyen. Ezeket aztán mindig

nagyon bánom, de jön valami

rossz, és minden kezdődik elölről.

Néha, mikor a rossz van bennem,

úgy érzem nagyon örülnék, ha úgy

tehetnék dolgokat, hogy mindenki

tudja és féljen, de ne tudják, hogy

én vagyok, mert egy vagyok

közülük. Aki ugyanúgy

szörnyülködik, pedig ő tette, de

nem tudják. Ilyen állapotban

gyakran érzek elégedettséget, ha

mások szenvednek. Úgy tudom ezt

megfogalmazni, hogy minden

reakcio és tett őszinte. Mintha

mindig a helyzet döntené el ki

vagyok. Egyik pillanatban őszinte

és segítőkész, a másikban az, aki

bossszut áll, de utána megint az

első állapot lép elő. Ha rossz

vagyok persze játszom a jót, hogy

ne vegye senki észre. Ki sem nézi

senki belőlem. Nekik csak egy

kisemberke vagyok aki semmire se jo de

mégis sokat mosolyog és segít.

Nem tudom magamban hova tenni

ezt a kettősséget. Attól tartok, hogy

egyszercsak nem érdekelnek majd

a következmények, vagyis azt

fogom hinni, hogy nem lesz

következmény, mert okos vagyok

és világéletemben perfekcionista

voltam, amit meg is valósítottam

és megteszem amit nem kellene,

úgy hogy más ne tudja. Rávetítem

a haragom valakire és nincs

megállás. Hangsúlyozom: Nem

szeretném ezt tenni, csak félek,

hogy a tűzhányó kitör, sőt, fel is

robban. Nem tudom, akkor lenne e

visszaút, vagy csak folyamatosan és

keményen bosszút állnék ameddig

akarom, ahogyan akarom. Egy nap elszakad a cérna? " (Ismeretlen, 1986)