Megint padlón vagyok, rettenetesen szorongok, ismét a gyógyszerhez fordultam. Senkinek nem merem mondani a problémám. Mihez kezdjek?

14 évesen szúrtam el először az életem, felvettek egy erős idegenforgalmi középsuliba, 5 éves lett volna és adott volna egy jó szakmát, nyelvtudás és érettségit. De nem nekem ki kellett verni a hisztit, hogy én ott nem akarok maradni.

Elmentem hát egy gyenge középsuliba, ahol persze rossz társaságba keveredtem. Majd 4. év végén jött megint a nagy lehetőség és nem éltem vele. Felvettek volna 5-6. évre és lett volna egy jó szakmám, de nem nekem egy gyenge, büfés szakot kellett választani az egyetemen. Ismét rossz társaságba keveredtem.

Most itt vagyok 28 évesen, elkeseredve, bár van egy jó munkám, minimálbérért, de hálás vagyok hogy dolgozhatom, hogy tapasztalatot szerezhetek, hisz alig egy éve kezdtem dolgozni.

Szülők nélkül nőttem fel, senki nem mondta meg mit tegyek, senki nem adott tanácsot, azt tettem amit gondoltam, hogy jó lesz. És mi lett a vége? Szorongás, kezdődő pánik betegség.

Szégyellem a régi énemet, szégyellem az életemet.

De tudom, megváltoztatni nem lehet, előre kell néznem.

De mégis mit tegyek ezekkel a rossz érzésekkel itt belül, amik felemésztenek?