Ez depresszió lehet? Mi a bajom?

25 éves lány vagyok, egyetemet végeztem, és jelenleg továbbtanulok.

Klasszikus példája vagyok annak, amire azt szokás mondani: mindene megvan.

Se anyagi, se érzelmi támogatásban nem szenvedtem hiányt soha, de egyetem eleje óta furcsa vagyok. Szerencsére sikerül baromi jól leplezni, ezért mindenki meg van győződve arról, hogy boldog és elégedett vagyok. Pedig nem úgy érzem.

Igazából változó. Sosem voltam egy társasági lény, de az az extrém magamba zárkózó sem. Kevés barátom van, de őket nagyon szeretem, és ők is engem. Buliban mértékkel, de benne vagyok.

Vannak viszont időszakok, egy-két naposak, mikor annyira magam alá kerülök, hogy csak az öngyilkosságra tudok gondolni, illetve arra, hogyan mehetnék el jó messzire onnan, ahol vagyok, hogy itthagyjam ezt az egész sz.rt. Hogy miért érzem ilyenkor sz.rnak az életem, nem tudom, ha ép ésszel átgondolom, nagyon jó helyzetben vagyok, minden esélyem megvan a lehető legboldogabb, legteljesebb életre. De mikor magam alá kerülök, úgyérzem, belül tök üres vagyok, boldogtalan, nyugtalan, mintha keresnék valamit (vagy keresnem kellene), de nem találnám, és nem is lenne esélyem erre... Ilyenkor aludni és sírni lenne kedvem, de sajna kevés lehetőségem van rá, mert a család előtt leplezem ezeket a hullámvölgyeket. Ők még nem vettek észre semmit, de vagy 20 éves korom óta rendszeresek ezek. Viszonylag egyébként rövidek, hamar elmúlik a szomorúság, általában az alvás segít. És akkor akár reggelre olyan vagyok, mint akinek minden rózsaszín és kerek. Ezek a boldog, jókedvű időszakok tartanak tovább, de amikor jön a kopp, az annyira intenzív, hogy igazából mindig marad bennem valami belőle... Ezt nem tudom elmagyarázni jól...

Az egyetem második éve óta van ez, még olyan mélypontom is volt, hogy a bérelt lakásban leittam magam... Volt, hogy nem mozdultam ki, mert nem bírtam az embreket. Volt egy rövid táplálkozási zavarom, ami egy ilyen mélyponton kezdődött, és akkor az a hullámvölgy, a melankólia nagyon sokáig tartott, majd egy évig. Mikor kijöttem belőle, jött a boldogság, akkor a zavar is elmúlt, vissza is híztam...

És azóta ez megy. Már felnőtt vagyok, és nem tudok szabadulni ezektől a váltakozó időszakoktól, teljesen magukkal rántanak, főleg a negatív hangulatú... Befolyásolják a munkámat, a jövőről alkotott képemet, a társas kapcsolataimat (kicsit távolságtartó, és egyedüllétet előnyben részesítő emberke vagyok, és talán ez romlik is...).

Mivel egyébként elég sikeres vagyok, mostanában még rátesz egy lapáttal a fílingre az, hogy a család nálam kevésbé sikeres bátyámat valósággal kitagadja lassan, én ezt nem érzem fairnek, én szeretem a tesóm, plusz ugye a pozitív diszkrimináció is diszkrimináció, és iszonyatosan fáj... néha úgy érzem, összeroppant. na ebben a légkörben most ismét gyakrabban vagyok magam alatt, szintén van öngyilkossági szándékom, sírógörcsöm. Aztán kitisztul a fejem, és gondolkodom, akkor tovább folytatom a dolgokat, mintha mi sem történt volna...

Ez van. Bocs, ha hosszú, de annyira összetett ez az egész itt a fejemben, hogy úgy érzem, feleannyira sem adtam vissza a probléma milyenségét, mint kellett volna...

Nem értek ehhez, nem ilyen irányú a végzettségem, így nem értek hozzá: mitől van ez? Hogyan tudnék segíteni rajta? Ennek köze van a depresszióhoz? Mi lesz ennek a vége?

Köszi mindenkinek a választ, arra pedig megkérek mindenkit, hogy gúnyos megjegyzéseket, meg humorosnak szánt beszólásokat ne itt tegyenek, piszkosul nem hiányzik nekem. Köszi!