Nem látok más megoldást azon kívül, hogy eldobjam az életem, mit tegyek? Én mennék előre, de nem tudok.

Annyira hosszú a történetem, hogy igazából azt sem tudom, mit írjak le belőle.

8 éves voltam, amikor kezdődtek a dolgok, kihánytam egy kakaót, ami fogalmam sincs miért, de úgy megviselt, hogy onnantól kezdve minden este az idő tájt erős hányinger és halálfélelem jött rám. Hisztiztem, a földhözvertem magam és könyörögtem, hogy hívjanak mentőt. Anyám nem foglalkozott velem, azt mondta, hogy csak bemesélem magamnak ezt. Esténként, amikor ez rámjött, bezárkóztam a wc-be és imádkoztam. Sosem voltam vallásos és azt hittem, hogy biztos ennek is köze van ehhez és azért szenvedek minden este, mert rossz vagyok. Odáig fajult a helyzet, hogy nem nagyon mertem màr napközben sem enni, aa rögeszmémmé vált, hogy kihányom az ételt. Úgy tettem, mintha ennék, aztán kiköpködtem a kaját. Hamar lebuktam. Elvittek háziorvoshoz, aki b6 vitamint írt fel. Emlèkszem, hogy megkérdeztem, hogy ha ezt beveszem, akkor nem fogok tudni hányni ugye? Az orvos megígérte, hogy nem fogok. Ezután jött egy jobb időszak. Mostanra màr tudom, hogy mindez pszichésen volt. B6 vitamin nélkül úgy éreztem nem létezem.

10 éves koromban molesztalt az 50 év körüli szomszédunk, aki végül börtönbe is került. 2 évig húzódott a per, többször kihallgattak, tárgyalások voltak mert fellebbezett az illető, de bűnösnek találták. Anyám ebben az időben nem állt mellettem, nagymamám kísért el mindenhova. Anyám azt szerette volna, hogy vonjuk vissza a feljelentést, a szomszèdunkat sajnalta. Azzal indokolta, hogy jó ember, csak részeg volt éppen. Ő ezt megérti, hiszen alkoholista, a terhessége alatt is végig ivott és dohányzott. Amikor megszülettem, azt mondtak, hogy nem maradok életben, de végülis itt vagyok. Pár hónapos lehettem, amikor részegen leejtett a lépcsőházban. Nem lett semmi bajom.

12 éves koromban, abban az évben, amikor a szomszèdunkat lecsukták, ismét molesztalt valaki. Erről ide nem szeretnèk többet írni, ha valaki eljutott idáig az olvasásban és érdekli a történet, elmesélhetem.

Ugyanebben az évben átírattak egy másik iskolába. Az elmúlt évek sérelmeinek köszönhetően teljesen zárkózott lettem és nem is fogadtak be a többiek. Csúfoltak, piszkáltak. Rettegtem bejárni és màr 12 évesen, 6.osztályos koromban elkezdtem lógni a suliból. Elbújtam a padláson és olvastam. Igazolásokat hamisítottam. Lebuktam, igazgatói intőt kaptam plusz anyám jól megvert. Úgy éreztem, nem ért meg senki, mert nem hittek nekem, azt hitték, hogy csak lusta vagyok és tanulni nem akarok. 2 évig rettegve jártam be. Azt hittem ezután, hogy vége is ennek. Sajnos tévedtem. A középiskolába sem tudtam beilleszkedni, nagyon mély nyomot hagyott bennem az elmúlt 2 és fél év. Mindenki ment a másikhoz és barátkoztak, ismerkedtek, én viszont nem mertem. Kevesebbnek éreztem magam náluk. Hogyha kérdeztek, válaszoltam de magamtól nem mertem odamenni senkihez. Furának tartottak és olyasmiket terjesztettek, hogy biztosan boszorkány vagyok meg ilyesmik. Itt a 4 év alatt rengeteget lógtam, újra előjöttek a hányingerrel és hányással kapcsolatos fóbiáim. Nagyon rendes osztályfőnököm volt, amikor feltűnt neki, hogy valami nincsen rendben, félrehívott és megkérdezte, hogy mi van velem. Nem láttam értelmét a kifogásoknak vagy a hazugságoknak ezért őszintén elmondtam neki, hogy mi a helyzet velem és h többnyire félek bejárni. Megértette. Kérte, hogy amikor tudok, azért menjek. Igyekeztem is. Neki köszönhető, hogy nem rúgtak ki, mert sokszor nem írta be a hiányzásokat, pedig jóval túlléptem azt, ami egy évben megengedett lett volna.

Végülis sikerült leérettségiznem.

Kimaradt időközben, hogy 13 éves koromban elmentünk nyaralni nagymamám testvéreihez. Folyamatosan szorongtam és hányingerem volt, nem tudtam enni de inni se. Természetesen megint azt hittem, hogy kihányom. A nagy melegtől plusz attól, hogy nem ettem és nem ittam, rosszul lettem, ügyelet jött ki hozzám. Adott nyugtató ínjekciót és mondta, hogy mindez pszichés és vigyenek el az ideggondozóba. Anyám ezt hülyeségnek tartotta, így el se vitt.. Pedig lehet, hogy akkor nem tartanék ott ahol most.

Voltak jobb időszakok az életemben.

Voltam több különböző pszichológusnál, de nem használtak, idétlenül éreztem magam és egy idő után nem mentem soha vissza.

Kb 6 évvel ezelőtt lett egy komoly kapcsolatom. Sajnos többször rámjöttek ott is náluk halálfélelmek. Volt, hogy hajnalban hisztirohamot kaptam, azthittem meghalok, haza akartam jönni. Ekkor a barátom tett egy megjegyzést, hogy elege van az állandó rosszulléteimből. Nagyon rosszul esett, hiszen nem én tehettem róla és nekemis elegem volt belőlük. Jól esett, hogy valaki mellettem állt de úgy éreztem, hogy ennek végeszakadt. Ezután többet nem akartam náluk aludni. Az ő hatására 5 évvel ezelőtt felkerestem egy pszichiatert. Írt fel kedélyjavítót és nyugtatót. Kedélyjavítóból többfélét ki kellett próbálni, mire találtunk olyat ami hasznos volt viszont elkezdtem hízni tőle, nem is kevés kg jött fel rám mire kiderült, hogy mi okozza a hízást. A nyugtató pedig.. Elèg csúnya függőséget okozott. Belekeveredtem egy gyógyszercsapdába, amiből úgy érzem nem tudok kimászni. Nem úgy szedem, ahogy elő van írva, mert nem érzek semmit, kialakult a gyógyszertolerancia. Sajnos megesik, hogy alkoholt is iszok rá. Aztán megmagyarázhatatlan dolgokat művelek és fogalmam sincs mit mièrt csinálok. Tudom, hogy veszélyes de valahol néha remélem, hogy egyszer majd nem élem túl. Voltak komoly kapcsolataim és mindnek kb miattam lett vége. Rájöttem, hogy amíg ilyen szinten nem vagyok jól lelkileg, addig nem is lesz normális kapcsolatom. De most nem is akarnék. Amit akarnék az az, hogy legyen màr vége..de úgy érzem, hogy ennek csak akkor lesz vége, hogyha végem lesz.

Elfáradtam. Egy időben hittem abban, hogy lehet jobb és sikerül kimásznom ebből aztán mindig visszaestem. Ha a nyugtatót leteszem ( mert nem egyszer sikerült), akkor ez a hányásfòbia mindig visszatér. Nem tudok vagyis màr nem akarok ezzel együtt élni. Màr nem a megoldást keresem, hanem a kiutat..a könnyebb utat. Az a baj, hogy nem merem megtenni. Ilyenkor mindenki azt mondja, hogy aki igazán meg akar halni, az megteszi és nem fél. Én sokmindennek utánaolvastam és nem a haláltól félek, hanem attól, hogy véletlenül túlélem és nyomorék leszek. Annyi sikertelen öngyilkossággal kapcsolatos történetet olvastam és hallottam màr, hogy azt gondolom, hogy amilyen szerencsetlen vagyok, nekem mèg ez se jönne össze. Amiben pedig biztos vagyok, ahhoz nem jutok hozzá.

Elvesztem, maximálisan úgy érzem h egyedül vagyok és nem ért meg senki. Rengeteget színészkedek és igyekszem azt a látszatot kelteni, hogy kitartò leszek és összeszedem magam. Közben pedig szinte úgy érzem, hogy a lélegzet is fáj nagyon.

Egyszerűen nem tudok màr hinni abban, hogy vége lesz, nem tudom úgy elképzelni az életemet, hogy ha leteszem a nyugtatót nem tér vissza az emetofóbia. 8 éves koromban, lassan 20 éve van.. Nem tudok màr hinni abban, hogy valaha vége lehet..