El fog múlni valaha ez az egész? Fel tudom majd dolgozni?

Nos, a problémám hosszú...

Gyerekkoromban kezdődött, maradjunk annyiban, hogy már nincsenek szüleim és nem azért, mert meghaltak, hanem azért, mert számomra nem léteznek. Akit érdekel miért, írjon privátban.

A suliban nem szerettek az emebrek. Illetve néhányan igen, de mára már nem a barátaim. Folyton bántottak, hogy csúnya vagyok, semmirekellő, túl csendes, túl ez, túl az... Soha nem akartak igazán megismerni. Ez fájt a legjobban. Elismerem: furcsa vagyok, de jólelkű, kedves, őszinte. Mégsem barátkoztak és még most sem barátkoznak velem az emberek. Tudom, hogy azért, mert rossz rám nézni, ronda vagyok, sugárzom a negativitást. Igaz. DE! egyébként emellé bármiről el lehet velem beszélgetni, okos vagyok és intelligens.

Úgy érzem a nagyon rossz gyerekkorom tehet róla, de ezt le tudnám valaha is győzni? Túl lehet lépni azon, ha valakit sosem szerettek igazán? Nem volt soha, aki azt mondja nekem, hogy szép vagyok, hogy jó vagyok valamire... És azon hogy lehet túllépni, hogy plasztikai sebész nélkül soha nem lesz belőlem még csak átlagos lány sem? Egy lánynak ez szörnyű, nem is szabadna léteznem egyáltalán! És nem csak az a baj, hogy a fejem csúnya... minden összejött: szőrös vagyok (persze teszek ellene), karikás a szemem (genetika), narancsbőrös vagyok (akkor is ha tornázok), és egyéb ilyen dolgok.

Barátaim nincsenek, mondjuk van párom, de nem szeret és csak azért van velem együtt, mert én dolgozok jelenleg és én tudom fizetni a lakást. Megtűr maga mellet és ez nekem nem elég. Szakítani nem tudok, mert nincs kihez, hova mennem. Tényleg abszolút senki!

A munkatársaim se akarnak megismerni. Nem tudom miért... Tényleg nem viselkedem bunkón, vagy ilyenek. Csak... furcsa vagyok.

Írnék még, de így is tartok tőle, hogy senki nem fogja elolvasni.

Aki válaszol, annak köszönöm!