Szerintetek hogyan tudnám lecsillapítani magamban ezt a vihart?

Sziasztok!

Nem tudom, hogy jó kategóriába írtam-e... Előre is bocsánat, ha kusza lesz az írásom, de nagyon feldúlt vagyok és már fáradt is, de nem hagy aludni az, amiről mindjárt írni fogok.

Nagyon rosszul érzem magam lelkileg. Gyógyíthatatlan betegségem van, amit én sem nagyon akartam elfogadni, fel sem fogtam igazán, hogy mit is jelent, mármint nem akartam szembenézni azzal, hogy nem fogok megöregedni. Bánt a lelkiismeretem azok miatt, akiknek fontos vagyok és akik nekem is fontosak, mert tudom, hogy összetörnek majd. Tudom, hogy nem tehetek róla, mégis marcangol a lelkiismeretem. Dacoltam egy ideig, apámmal veszekedtem is párszor, mert nem vettem komolyan a helyzetet, nem vigyáztam magamra eléggé, stb. és érthető módon aggódott, de egyre világosabbá válik minden, ahogyan a kontrollokra elmegyek, valamint látom és érzem, hogyan változik meg a testem működése és volt, hogy nem sokon múlt, hogy itt hagyom a Földet. Nem akartam ijesztgetni a környezetemet (így is aggódnak értem) és ezért nem mondtam meg, hogy mi várható, csak annyit, hogy nem lehet gyógyítani. Most viszont úgy érzem, hogy nem árt beavatni azokat, akikkel közel állunk egymáshoz. Talán hamarabb kellett volna, rögtön az elején, de nem volt erőm, így is örültem, hogy apám és a húgom előtt nem zuhantam össze. A lényeg tehát az, hogy tegnap előtt erőt vettem magamon és elmondtam a legjobb barátomnak, hogy mi várható és teljesen megzuhant, ami nem csoda, de engem iszonyatosan mar a lelkiismeretem. Mind a ketten bipoláris depressziósok vagyunk, szóval alapból is labilisak, pont ezért aggódom Érte nagyon. Azóta folyton sír és azt mondogatja, hogy nem akar élni, nincs célja, stb. Próbálok Neki erőt adni, amennyire megy, de erős bűntudatom van, hogy a mélybe taszítottam. Harcolok csak saját magammal, az egyik felem tudja, hogy beszélni kell erről, a másik viszont vádol, hogy tönkre teszem a környezetemet. ...és még hátra van egy-két ember, akivel meg kell beszélnem a továbbiakat. Még egy-két emberben összetörök majd mindent. Hogyan lehet ezt megemészteni és úgy megélni a napokat, hogy fájdalmat okozok a szeretteimnek? Próbálom az apámat és próbáltam a tesómat is támogatni (ő már nem itthon él), valamint a fentebb írt barátot is, próbálok nekik erőt adni, de közben érzem, hogy valami megszakad bennem. Úgy érzem, hogy fogy az erőm, mármint félek, hogy nem fogom tudni vigasztalni a másik egy-két embert, akiknek szintén a vállára kell tennem ezt a terhet. Nem tudom, mit tegyek. Legszívesebben mindenkit megkímélnék, de nem lehet, az életem részei, jönnek velem a rögös úton.

Nem tudom, hogyan maradjak erős. Eddig sikerült, de egyre nehezebb, most sem tudok aludni, csak kattogok, az előbb már sírtam is, pedig nem akarok keseregni, mert az is csak mérgez. Nem magamat sajnálom, hanem a környezetemet.

Bocsánat, hogy hosszú lett, de muszáj volt kicsit részletekbe bocsátkoznom, hogy tisztább legyen a kép, bár nem tudom, mennyire lett átlátható az írás, zaklatott vagyok.

A kérdésem tehát az, hogy mit tennétek ilyen helyzetben? Amikor az egyik feletek tudja, hogy muszáj elmondanotok a nehéz igazságot és jobb lesz mindenkinek, mert tud készülni, már amennyire lehet, de a másik feletek azzal vádol, hogy tönkreteszitek a szeretteiteket?

Hogyan lehetne lenyugodni? Próbálok arra gondolni, hogy nem szándékosan tiprok bele a szeretteimbe, de mégsem tudok nyugodni. Arról nem beszélve, hogy nem élhetek úgy tovább, hogy minden nap ezen kattogok, senkinek sem jó. ...és valahogy erőt kéne adnom a környezetemnek, az is csak úgy sikerülhet, ha én is erősebb vagyok.

Ha valakinek van ötlete, megköszönném!

23/f