Én tulajdonképpen gonosz vagyok? Vagy csak elkényeztetett? Netalán késői lázadó?

Húszas éveim elején járó fiú vagyok. Az a lényeg, hogy tudom, mik a gondjaim és megkapok minden támogatást a szüleimtől, mégsem teszek meg mindent, hogy megoldjam őket. Középiskola óta vészesen döntésképtelen vagyok, nem tudom eldönteni, hogy mit akarok, mert egyrészt mintha mindent szabadna (hiszen minden támogatást megkapok), másrészt nagyon félek attól, hogy rossz döntést hozok, mivel nem látok bele még most, hogy egy adott végzettséggel milyenek lesznek az esélyeim később. Tudom magamról, hogy nyitnom kéne az emberek felé, de nem nyitok és nem járok el igazán. Találtam egy remek lehetőséget arra, hogy fejlesszem a lányokkal való ismerkedés képességét, de ezzel sem éltem. Sportolni is van lehetőségem, edzéstervem is van, mégse nagyon csinálom. És a tanulásra is csak a legminimálisabb energiát fordítom, mert motiválatlan vagyok. Mást akarok tanulni, amire szintén megvan a lehetőségem, de nagyon félek a váltástól és az új környezettől, ezért ebben a témában sem lépek. Mindenben egy amolyan se itt - se ott állapotban vagyok. Azt hiszem, valami kimaradt a fejlődésemben, mert túl kevés dologban vettem részt és nem igazán alakult ki egy identitásom, ami irányt szabna. Szakemberhez járok, aki kezel, de igazából már ő is ugyanazt mondogatja egy ideje: teljesen mindegy, hogy elméletben mit vezetek le, amíg nem CSELEKSZEM. És nem cselekszem évek óta.

És ez az egész rossz nekem, ehhez semmi kétség nem fér, de mégis így élek és nem változtatok. És azt hiszem, valahol jól esik ragaszkodni a depresszióhoz, a problémákhoz, a döntésképtelenséghez. Kényelmes.

Tehát tudom, min kéne változtatni, megkapok minden eszközt arra, hogy kibontakoztassam és helyrehozzam magam, de ragaszkodom a dolgok rossz oldalához és a szenvedés dacára lustálkodom és gondot okozok ezzel a szüleimnek és kérdést írok ki erről. Ebből akkor az következik, hogy alapvetően rossz vagyok, mert kihasználom a szüleimet? Félre lettem nevelve? Vagy saját magamat nem neveltem meg? Gyerekként soha nem hittem volna, hogy ilyen leszek huszonévesen. Mintha még mindig kamasz lennék.