Ha egy fiú gyerek úgy nő föl, hogy nem tud felnézni az apjára, mert szerencsétlennek látja, és nincs a közelben más férfi rokon sem, aki példaképe lehetne, az milyen lelki sérüléseket okozhat?

Én úgy érzem ez igaz. Nekem "volt" apám, de nem úgy viselkedett mint egy apa. Defektes lettem, nem érzem magam semmire sem jónak, ha valami negatív inger ér utána az egész napomnak lőttek annyira lelomboz. Kihatott a barátságokra, amiket már 3 éve szinte teljesen leépítettem. Nő természetesen nem volt soha, nem is tekintenek férfiként rám, és fogalmam sincs, hogy tudnék férfi lenni a szemükbe. Nem tanított meg semmit, nem értek semmihez. Most kezdtem el ezt 21 évesen érezni. Még 16-17 éves koromban úgy voltam vele, hogy majd magamtól "megtanulom a dolgokat", de úgy érzem, hogy teljes mértékben életképtelen vagyok....

És úgy érzem jobb lett volna apa nélkül felnőni, mint ezzel a sz*rházival

Jelenleg egy viszonylag nehéz szakon tanulok, de eddig nem ment ez a dolog a tanulás rovására. A suliban elég sok embert ismerek, szerintem ha lenne bátorságom bármelyiknek mondani hogy menjünk el valahova kikapcsolódni akkor találnék rá embert (csak már annyira elszoktam ettől a dolgoktól, hogy tartok tőle). Nekem inkább egy barátnő hiányzik, de az meg esélytelen, tapasztalatlan is vagyok, és az igényeiket sem ütöm meg, max barátnak vagyok jó nekik, mindig is csak annak voltam. Dolgozni néha szoktam menni hétvégén de pont oda ahol a fater is van és inzultál, hogy én nem tudom ezt csinálni stb. Tény, nincs sok érzékem a kétkezi munkához, de nem is úgy csináltam soha, hogy sz*rtam bele az egészbe, hanem a legjobb tudásom szerint....

Többször elgondolkoztam, hogy az utolsó hozzászólásait nem én írtam e?! Kísértetiesen ugyanez van velem is, ugyanennyi idősen...a kiélés dolog viszont egy nagy hülyeség, egy szerető barátnő kéne, csak ugye elég nehéz szerezni, ha az ember egy lelki roncs és külsőre is távol áll a széptől.

Igen egyetértek. Én próbálkozok, de sajnos alacsony is vagyok és az arcom sem túl férfias.

Én már olyan szinten betegesen utálom az enyémet, hogy ha egyszerre vagyunk itthon akkor én ki se megyek a szobámból egész nap és hogy ha valamilyen oknál fogva hozzám szól (ő azt hiszi minden rendben) nagyon nehezen tudom magam türtőztetni, hogy ne kezdjek el ordítani. Elhihetitek, nem ok nélkül van ez, teljesen tönkretette az életem és úgy érzem ebből már nem tudok kilábalni, pedig nagyon-nagyon próbálkozom