Hogy mondjam meg a pszichológusnak, hogy úgy érzem, a szüleim előtti szégyenérzetem egy komoly része abból ered, hogy szerintem túl sokban van nekik, hogy pszichológushoz járok?

Depresszióval kerültem pszichológushoz. Az orvos (akiben megbízunk) azt mondta, hogy pszichoterápia lenne a megoldás, és ő ajánlott szakembert.

Az okokat nem akarom itt részletezni, de a lényeg, hogy a szüleimnek elég sokba voltam már eddig is. Azután, hogy kilábaljak, elkezdtem járni terápiára, de úgy érzem, a terápia árából adódó önvád, amit érzek, csak súlyosbítja a helyzetet. Én úgy érzem, túl sokat kér az orvos. A szüleim kifizetik, mert szerencsére megtehetjük, és nekik az a fő, hogy egészséges legyek, de igazából nem tudom, nem lenne-e jobb, ha nem járnék, és akkor legalább eggyel kevesebb okom lenne magamat ostorozni. A pszichológus persze megmondta az elején, hogy ez elég sokáig el fog tartani, és egyébként nem gondolom, hogy a lehúzás lenne a célja, de mindenesetre nagyon ég a pofám, hogy ennyi pénzbe vagyok (és itt hangsúlyozom, nem csak a terápiáról van szó), a legszívesebben eltűnnék a Föld színéről vagy meg nem történtté tenném az elmúlt két évet. Úgy érzem, egyszerűen elnehezíti, lehúzza a lelkemet az a tudat, hogy "megcsapolom" a szüleimet, ahelyett, hogy már függetlenednék tőlük, és ez még nehezebbé teszi a gyógyulást. Úgy érzem, hogy növelem az adósságaimat, hogy meg nem érdemelten kapok dolgokat. Nagyon kényelmetlen érzés. Szerintem pont akkor lennék boldog fiatal huszonéves, ha minél egyszerűbb életet élnék, minél jobban "békén hagynám" a szüleimet, mert jelenleg nem bírok megszabadulni a lelkiismeretemtől, ez a szégyenérzet, ez az önutálat az, ami tönkretesz. (Nem egyszerű a helyzetem, nagyon szívesen leírnám ide, de egyszerűen nem merem, mert a túl sok részlet alapján, attól félek, beazonosítható lennék. Pedig szívesen meghallgatnám a pszichológuson kívül más ember véleményét is...)