Mit csináljak, ha kiskorú vagyok tehát nem cselekvőképes, a családomat pedig egyáltalán nem érdekli, mi bajom van?

14 vagyok csak. De én ezt már nem bírom. A szüleim utálják egymást, ezért engem is, mert mindkettejüket a másikra emlékeztetem. Anyám kibírhatatlan. Én is az vagyok, tudom, de nem tudok mit csinálni... Szerinte nincs semmi bajom, csak hülye hisztis kamasz vagyok. Bár el tudnám mondani neki, miket érzek, de nem tudom, képtelenség kifejezni, és akkor sem értené meg. Lebénít amiket érzek, szorongok, ok nélkül depis vagyok, nem érdekel semmi. Képtelen vagyok odafigyelni bármire is, most megint meg fogok bukni, dührohamaim vannak, intenzíven pusztítom magam, de már rég kicsúszott az irányítás a kezeim közül. Nem is vagyok való ebbe a világba. Lassan mindenki el fog hagyni, megértem őket, én sem tudnám magamat elviselni. Bűntudatom van amiért másoknak fájdalmat okozok, de nem tudom irányítani, csak jön. Néha teljesen elborul az agyam, az érzékelésem, minden, mintha nem is én lennék, de alapjáraton is szörnyű. Elvileg járok pszichológushoz, gyakorlatilag viszont nem történik semmi, és hiába mondom, hogy szeretnék elmenni normális helyre, nem érdekel senkit. Volt már szó róla pár éve, hogy állami gondozásba kerülök, de nem megy, mert hiába rossz itthon, azért mégis jó, mert szeretem anyámat, csak ő nem engem. És nem gondolom, hogy jobb lenne bármi, ott csak mégjobban elnyomnának. Tehetetlennek érzem magam, felrobbanok tőle mindjárt. Nem vagyok beteg amúgy, meg semmi ilyesmi, csak nem érzem jól magam egy ideje, és nem tudom egyedül megoldani. Higgyétek el, majd három éve próbálkozom, de csak egyre rosszabb. Nem tudom, mit csináljak... Legszívesebben meghalnék, bár jó dolog ez az élet, de nem ÍGY. Mert ez már kibírhatatlan.

Szerintetek?