Nem vagyok normális, igaz?

Pár nappal ezelőtt megnéztem a '10 elveszett év' címú filmet. Elnézést, de nem írom le miről szól, a problémámat szeretném leírni, mert kikészülök tőlr. Akit érdekel, utána nézhet.

Azóta olyan gondolatok és érzések gyötörnek, hogy elkezdtem kételkedni benne, hogy a családom az valóban a családom-e. Azon kattog az agyam, hogy mi van, ha összecseréltek egy másik babával, vagy örökbefogadtak, vagy elloptak...

De kikészülök ezektől. Utálom magam, amiért ilyenek járnak a fejemben, mert anyukám és apukám mindennél jobban szeret, mindent megadnak nekem, mindenben kiállnak mellettem. Annyi áldozatot hoztak már értem, annyi de annyi mindent megtesznek értem, hogy az valami hihetetlen.

Nagyon szeretnek. De én bennem mégis ezek a dolgok piszkálódnak, és nem tudom magamban rendezni ezt.

Tudjátok, annyi kínzó érzés kavarog bennem, hogy megőrülök tőlük. Szégyen, de sokszor olyan is beugrik, hogy hívhatom-e igazából anyának anyát? Hívhat-e ő a fiának?

Mitől lettek bennem ezek a gondolatok és érzések.

Egyenesen rettegek, hogy ha ez sokáig fog motoszkálni a fejemben, teljesen idegennek fogom érezni anyáékar, az otthonomat, az egész családomat.

Megőrülök!! Olyannyira kivagyok, hogy mikor tudok, kapok be egy szem Rivotrilt vagy Xanaxot, mert nem bírom elviselni ezeket az érzéseket és gondolatokat.

Mit tehetnék? Szeretném majd elmondani holnap ezeket anyának, remélem nem fog érte megsértődni vagy meghatagudni. Úristen, nagyon félek!

Normális ember nem kételkedne a családjában csupán egy ku rva film miatt.

Mit tehetnék? Nagyon félek!

Ha ez számít valamit, kényszergondolatokkal küszködtem korábban, és generalizált szorongásom van. De abbahagytuk a kezelést, gondoltam, saját erőmből majd felállok.

De ez most (ismét) letaszított a lábamról.

Én... ezt nem bírom.

Mitévő legyek?

16.5/F