Depressziósok! Nektek segítettek az antidepresszánsok?

Nekem segített igen, én nem tudtam aludni, volt 3 napig fent voltam egyhuzamban.

Nálam volt melléghatás, a libidóra. Egy enyhe fejfájás amikor beszedtem egy 3 órán át, más nem igazán. Még most is szedem. (2 éve)

Sokan egyébként azért nem járnak ide mert már meggyógyultak, de hogy ne csak jót mondjak lehet rosszabbul leszel tőle, főleg az első két hétben, vagy semmit se fog hatni. Ki tudja, ez egyedi dolog. De szerintem kockázatosabb a depresszió mint maga a gyógyszer.

Ha nem veszed be a gyógyszered, nem fogsz meggyógyulni. Az állapotod pedig folyamatosan romlani fog. Te döntesz.

Jut eszembe: a pirulának nem az a dolga, hogy megoldja a problámádat. Azt neked kell.

Én is szedem és nem nagyon tapasztaltam mellékhatásokat, bár az első időszakban amikor ugye hozzászokik az ember, akkor kórházban voltam.

Lényegében azt tudom mondani a gyógyszerekről, hogy nagyon nem akartam szedni őket és utáltam az egész gondolatát, de igazából nem borzalmas. Csak bogyók. Nevetségesen egyszerű bevenni őket. És valamennyit segítenek. Nem jössz helyre, de talán kicsit könnyebbek lesznek a mindennapok és csökken az esélye, hogy túl mélyre csússzál. Kiegyensúlyozottabbá tesz (többnyire... nekem azért még így is vannak elég mélypontok).

Nem kell hogy szeresd, nem kell, hogy higgy bennük, csak egyszerűen beveszed és ha azt tapasztalod hogy valami nagyon nem oké akkord dumálj a dokival, azért van.

És addig örülj, amíg nem kezdenek el veled többféle dolgot szedetni :) Az se fáj, csak utálatos dolog már fiatalon úgy zsonglőrködni a gyógyszerekkel, ahogy az idősebbek szoktak. Még akkor is, ha ez az egész csak időleges.

19/L

Most 23 éves vagyok. 2011-ben szedtem 5 hónapig Cipralexet (antidepi), és nem hatott, igazából fásult lettem tőle, a libidóm is romlott tőle, és a családi konfliktusaimat nem tudta megoldani. Önkényesen hagytam el. Én ezt előre tudtam, de a pszichiáter nagyon erőltette a gyógyszert. Már pár éve öngyilkossági gondolataim voltak és halálfélelmem. Az egyetem nem ment jól, az anyám paranoid skizofrén, mióta ismerem, az apám meg 12 éves koromig alkoholista volt (egyébként orvos volt, már rokkant), 10-20 éves koromig meg szexuálisan zaklatott. 3 és fél éve rúgtak ki otthonról a szüleim, azóta minden javulásnak indult.

Azért jutottam el pont a te kérdésedhez, mert azt álmodtam, hogy egy férfi (akinek a lányát tegnap óta korrepetálom) szexuálisan zaklatott és kilöktem az erkélyen, de feléledt és jött dörömbölni az ajtón. Azt hiszem, ez az attól való félelmem megjelenése volt, hogy nem tudom irányítani az életem, nem tudok nemet mondani, határozott lenni...stb. Egyébként az volt, hogy agresszív jelleműnek éreztem a fazont. És ez nem általános nálam, hanem úgy viselkedett, hogy kedves volt, de olyan erőszakosan kedves...pl. hogy ne legyek mezítláb, vegyem fel nyugodtam a papucsot, és hiába mondtam, hogy nem kell; vagy hogy nyugodtan egyem meg a kajám, és fél percig győzködött.

Keresgéltem az interneten, hogy rájöjjek a problémám megoldására, és a következő szöveget találtam, ami szerintem hasznos lehet számodra.

"Hová halad a világ?

Tisztelt Doktor Úr!

Véletlenül találtam rá az oldalra, és nem bírtam megállni, hogy ne írjak egy kérdést/hozzászólást én is. Röviden írnék magamról, mert megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyi ember van, az idősebb korosztályból is, aki szinte ugyanezekkel a problémákkal küzd, amivel én is!? Itt az állandó félelemre, a kudarctól való rettegésre, a szociális kapcsolatokban való leégésre, munkahelyi felsülésekre stb. gondolok. Hová halad a világ? Miért kell ennek így lennie?

25 éves lány vagyok, idén fejeztem be egy nehéz mérnöki egyetemet. Röviden annyit, hogy nagyon nehéz évem volt. Mindig tudtam, hogy jó képességű vagyok, hogy ha egy célt kitűzök és kitartóan dolgozom érte, akkor az megtérül. És megtapasztaltam az ellenkezőjét. Így utólag úgy gondolom, hogy ha sorjában inkább kritizálják az embert, és a buktatók vannak (itt az egyetemre gondolok), ráadásul kiképzi magát egy olyan szakmára, amellyel ma szinte lehetetlen állást találni, és ezt már akkor is látja, de kilépni nem lehet, mert hiába nagy a feladat, ha már ennyi évet, pénzt, energiát belefektetett, és tudja, hogy semmi értelme, mert már nem is szereti, nem is érdekli... Nekem ez volt a mindennapi szorongásom mögött az elmúlt 1-2 évben. Azóta sikerült megküzdenem. Jó, kipipálva. Ez nagyon derék, de senkit nem érdekel. Hogyan tovább? Hogyan induljak az életbe? Ennyi idősen szeretném elkezdeni az önálló életem, elköltözni újra a szüleimtől (a fővárosból visszakerültem vidékre, mert nem találok munkát), ahol nem találom a helyem. Szeretek itthon lenni, mert mindenem megvan, a biztonságos burok. Mindig mondják, hogy ők is azt szeretnék, ha önálló lennék, de valahogy a cselekvésükben azt érzem, hogy ebben mintha ellenérdekeltek lennének. Telik az idő, hetek, hónapok, semmi. Az ismerőseim távol, sehova nem járok. Meg sem fordul a fejemben, hogy nekem valaha családom lesz. Barátom nincs, komoly kapcsolatom 1 évnél nem volt hosszabb még soha. Üres az életem. Amerre menni szeretnék, elérhetetlen. És fájó is. Lássuk be. Én vagyok a felelős az életemért. Ha elvállalok egy munkát, amelyhez alulképzett vagyok, akkor nem tudom magam fenntartani, plusz az önértékelésem kap még egy pofont, hogy ezért tanultam? Plusz szüleim ellen tennék, mert ők azt szeretnék, ha a közelükben maradnék. Nekem viszont megszakad a szívem már, hogy nem lehetek egy kicsit a magam ura, és ismerősökkel stb... amiket ők nem is gondolnak rólam, milyen klassz programokat csináltunk egyetem alatt. És bevallom a saját gyengeségem is ott van a kalapban. Egyedül nem omlanék-e össze? Megtalálnám-e a helyem a városban? (Hiszen eddig is ott voltam.) Ám az itthoni körülményeket én nem tudom magamnak reprodukálni, hiszen nem lenne rá pénzem, nem tudok főzni. Szüleim szerint bérelhetnék egy koszos lyukat, ahol csak sírnék, és különben is a városiak lenézik a vidéket... Azt hiszem, a vágy megvan, hogy változzon az életem, ám lehetőségek nincsenek (pedig kitartóan keresem). Vagy ennyi az élet? Megalkudni azzal, amit nem szeretnénk? És akkor majd csak lesz valahogy, a lényeg, hogy rosszabbul ne legyen?

Köszönöm megtisztelő válaszát!

Szakértőnk, válasza:

Kedves levélíró!

Nagyon szépen köszönöm őszinte és egészséges levelét.

Pontosan azt írja le, ami ma hazánkban a mentális problémák növekvő számának a fő oka.

Valami baj van az önértékelésünkkel és ez szerintem nálunk, magyaroknál még komolyabb probléma, mint más, főleg fejlettebb országokban.

És Ön nagyon pontosan leírja ezt a jelenséget.

Szerintem nálunk még a jól teljesítő és egészséges embereknek is kevés az önbizalmuk, hajlamosak a negatív gondolkodásra, nem nyitottak, magyarán szólva baj van a nemzeti énképpel, a tudatossággal, és ezt nem lehet politikai akarattal, elhibázott szlogenekkel megváltoztatni.

Ugyanis mindazt, amit Ön most leírt, nyugodtan átfordíthatnám pozitívba, azaz Ön egy szociábilis, jól teljesítő, a környezetéből kitörni készülő, kreatív fiatal lány, aki nem ilyennek látja magát.

Erről nem Ön tehet, és tudom mennyire nehéz a helyzete.

A negatívizmusból nem lehet úgy kitörni, hogy azt mondogatom magamnak: légy pozitív, gondolkodj pozitívan.

Ez csak úgy lehetséges, ha valóban el tudjuk fogadni, hogy az ember alapvetően egy "kreatív" lény, aki nyitott, rugalmas gondolkodású és jó a humorérzéke.

Ha ebbe az irányba halad, akkor egy szép napon elkezd örülni annak, hogy "ÉL", ha képes mindig a jelen pillanatban élni, ha nem hagyja berögzült, generációk óta egymásnak átadott negatív és nem a jelenben, hanem a már nem lévő múltban, vagy a még nem létező jövőben csapongó gondolkodásán változtatni.

Tudom, hogy ez nem könnyű, de azt érzem, hogy Ön motivált, jól és szomorúan látja az ország mentális állapotát. Ne hagyja, hogy ez elsodorja.

Tisztelettel: dr. Lajtavári László "