Milyen érzés a borderline?

nem tudom biztosan, az vagyok-e. próbálom mérsékelni a tüneteket, a többségét megy is. néha tör rám az önutálat, az érzés, hogy nem bírom magamban. akkor jön a bőgés, az ide-oda dülöngélés a sötétben. nem szeretem vagdosni magam, mert az annyira a külvilágnak szól, mármint, amikor csináltam, mindig olyan volt, mintha azért tenném, hogy lássák. én inkább teljes erőből nekivágom a kezem a falnak. jó érzés. néha megütöm magam.

ilyenkor nem tudok mit kezdeni a dolgokkal, bármit teszek is, az rossz, legalábbis rosszként élem meg. szerencsére nem tudok fájdalmat érezni, de ilyenkor mégis olyan, mintha valami - igaz, csak pillanatokra - szét akarna tépni belül. aztán belegondolok, és rájövök, hogy semmi sincs.

ennyit a rohamról. a másik nagy gond nekem a kapcsolatokban mutatkozik meg. nem megy. tetszik valaki, odáig vagyok érte, de lehet bármilyen rendes, úgy érzem, nem szeret, nem érdeklem - kiábrándulok. emberileg kedvelem, de távol érzem magamtól, mintha egy fal túloldalán lenne. és végül nem lesz semmi, mert pokolian szeretnék szeretni, nem megy, azt érzem, hogy kevés vagyok, hogy a másik kevés, hogy nem törődik velem - akkor sem, ha százszor jobban foglalkoztatja minden kimondott szavam, mint bármelyik barátomat, akit igazán kedvelek. furcsa.

Igen nehéz.

Sokszor nagyon erősen érzek/gondolok valamit ami nem valós a környezetem szerint, vagy túlzott.

Sokszor szorongok, félek, sírok, depresszió, halálvágy, önvád, kétségbeesés, segítségkeresés, majd menekülés.

Rettegés attól, hogy a párod elhagy, nem szeret igazán, elbizonytalanodott benned, nem fogad el.

Kapaszkodás.

Szétesés: elsötétül minden lalki értelemben, úgy érzed, álomban vagy, nem tudod ki vagy, nem bízol a képességaid létezésében sem.

Ha valaki megdicsér, azt hiszed téved, vagy becsapta magát, te csaptad be. Rettegsz, hogy mikor csalódik benned.

egy-két hangulatot, érzést írtam most le. Jóval több van persze...

19 évesen diagnosztizálták nálam a Bordeline-t, gyógyszereket is szedtem, de kb csak egy évig. Most 36 vagyok, de nem érzem magam teljesen gyógyultnak. Fiatalon én is hasonlókat éreztem: engem senki sem szeret, vagyis inkább nekem senki szeretete nem elég, így végül mindig kiábrándultam mindenkiből. Én is vagdostam magam, persze nem akartam meghalni, csak úgy jött egy agresszív hullám. Néhány heg megmaradt mementónak...

A valóságérzékelése is más az embernek ilyenkor: én - és ez a mai napig így van - néha idegennek érzem magam: pl egy helyzetben rácsodálkozom magamra, hogy 'jé, ez én vagyok? nem is!' Kimondottan érvényes ez az érzés anyaszerepben.

A lelkifurdalás és önvádlás is megmaradt, néha már túlzott aggályoskodás, na, ez jelent még a mai napig is problémát: ha pl valaki nem úgy néz rám, rögtön arra gondolok, hogy valamikor valamivel biztos megbántottam, vagy biztos csináltam valamit, ami miatt haragszik rám (persze az illető nem haragudott, csak mondjuk épp megemelte a szemöldökét beszéd közben, amit én rögtön félremagyaráztam magamban). Ez a legrosszabb, mivel minden kétséget kizáróan valóságos vádakat érzek - alaptalanul.

Olyan is gyakran van, hogy egy sértődött pillanatban kényszerképzetek törnek rám. Kisfilmekhez hasonlóak, amelyekben én vagyok az áldozat, és a lehető legváltozatosabb sztorik születnek a fejemben egy pillanat alatt :)

Azért fel a fejjel, 30 felett, amikor már élesben zajlik az élet, ha családot alapítasz, és nincs már sok időd önmagad körül forogni, sok minden elmúlik. Azt a néhány dolgot pedig, ami visszamarad, jól lehet asszimilálni :)

Hogy milyen érzés? Borzalmas. Nem tudom, ki vagyok valójában, hogy hova tartok. Amiért évekig küzdöttem, hirtelen röhejes lesz. A boldogság nagyon ritka érzés...és rövid. Állandó szomorúság, aminek igazából nincsen oka. Valami belülről tép szét szépen lassan.

Aztán ott a vagdosás. Nem tudom miért. Amikor dühös vagyok. Amikor szomorú. Amikor egyedül. Amikor százszor csúnyábbnak látom magam, mint a valóság.

A külvilág. Inkább ki sem mozdulsz. Mert félsz az emberektől. Hogy megvetnek. Hogy egy szörnyeteget látnak benned. Hogy félni fognak. Pedig te félsz attól, hogy mit művelsz magaddal.

Eltávolodsz a barátaid egy részétől. Akikre felnézel... mert ők nem érthetik meg, hogy milyen elmebetegnek lenni. Egy ártatlan megjegyzésüktől pedig borzalmasan érzed magad. Felizzik a gyűlölet benned amiért ezt mondta, és magadat bántod. Mert hát igaza van. Mert megérdemelted. Végülis ő a normális. Te vagy az őrült.

Ott a rettegés is. Amikor lehunyod a szemed és a holttestedet látod. És egy kis hangocskát, hogy már nincs sok hátra. Tudod, hogy meg fogod ölni magad. Pedig nem akarod. De küzdened kell azért is, hogy ne vagdosd magad... Hogy ne vedd be az összes gyógyszert amit otthon találsz.

Iszonyatos félelem a magánytól. Szörnyű egyedül lenni. Ha emberekkel, barátok között vagy, akkor is úgy érzed, mintha egy üvegfal túloldaláról néznéd őket. De közben rajtad az álarc, hogy jól érzed magad.

Ja és folyamatosan bűntudatod van. A gondolataid miatt, az önbántalmazás miatt, amiatt is akár, hogy a pszichológust a hülyeségeddel fárasztod, hogy az öngyilkosság szélén felhívod éjjel egy barátod. Mert biztos senkit sem érdekelsz.

Hihetetlen üresség van belül... És az űrt ezek a rossz érzések töltik ki. És ha valaki csak egy picit is enyhít ezen a poklon akkor foggal körömmel ragaszkodsz hozzá, tapadsz rá... És egy piócának érzed magad, és bűntudatod lesz, és utálod magad ezért is..

Ja, és elindulsz a lejtőn. Kicsit több cigi, mint eddig. Aztán mégtöbb. Mélyebb sebeket ejtesz magadon. Elkezdesz inni. Aztán a gyógyszerek és a drogok. Saját magad lököd lejjebb és lejjebb a lejtőn, és állsz a normális céljaid útjába. Ugyanaz teszi ezt veled, ugyanaz a hang, ami visszaszámol a halálodig.