Pán Péter szindrómás 27/F-ként hol találhatnék igaz társra, barátokra?

Leírom az állapotom dióhéjban (bár még így is hosszú lesz). Biológiailag és értelmileg felnőttem, de érzelmileg nem sikerült. Az anyám halálba itta magát, amikor 9 éves voltam és magamat vádoltam a történtekért, megrekedtem a kb: 10 éves szinten. A lányok látták, hogy problémáim vannak ezért egész kamaszkoromban mellőztek, pedig jó lett volna valakivel akár csak baráti szinten beszélgetni. Most 27 éves vagyok papíron, mindenki úgy tekint rám, mint egy felnőtt emberre és ilyen elvárásokat is támasztanak felém, de emiatt éveken keresztül depresszív állapotban voltam és jelenleg is hullámzik. Ha a munkám vagy magánéletem nagyobb terhekkel és kötelességekkel közeledik felém, a képzeletembe menekülök az összeroppanás elől. Annak ellenére, hogy rettentő magányosnak érzem magam minden ismerősöm között, nem vagyok kifejezetten antiszociális, mindössze arról van szó, hogy teljesen más dolgok érdekelnek, mint a kortársaimat, eltérő igényeink vannak. Számukra az is megfelel, ha éveken keresztül eljárunk inni és koncertekre és bulikba és kocsmákba, meg diskurálni az élet nagy kérdéseiről. Nekem nem ez jelenti az életet. Ha lenne kivel, mert ő is igényelné, azt hiszem folyton hülyéskednénk és játszanánk. Nekem kell az, hogy vizipisztollyal csatázzunk, ki kell próbálnom milyen kajacsatázni, vagy csak spontán ennek-annak tettetni magunkat, gátat építeni valami patakra, vagy felfedező expedíciókra menni. Ezek a dolgok, amikből mások már "kinőttek" számomra sokkal többet jelentenek, mint valahol lazulni egy vízipipa mellett vagy fesztiválon csápolni. És óriási igényem van az intimitásra is, de úgy, hogy a másikra barátként vagy testvéremként tekintek. A párkapcsolatokkal nem tudok mit kezdeni, mert azokba, meg a szexbe is a nők "férfit" keresnek, mindig, és mindig óriási feszültséggel töltött el, hogy próbáltam megfelelni ennek a szerepnek, és nem is igazán tudtam, mert belül még nem nőttem fel, a másik nem engem szeretett, hanem azt, amit látni akart.

Tudom, hogy ez nem kifejezetten "egészséges", de nem azért, mert másokat éppenséggel egészségesnek tartok, az emberek jelentős része beteg, csak ki-ki másképp. Ugyanakkor ahhoz, hogy fel tudjak nőni rendesen, szükségem van egy olyan biztonságérzetre és stabilitásra, amit egyedül nem tudok megteremteni. Próbáltam. A bennem élő gyermeket kimutattam, és a környezetem nem tud vele mit kezdeni, én pedig nem tudom külső szeretet hiányában ezt fenntartani. Olykor, ha padlóra kerülök, mert heteken keresztül csak dolgozom és alszom és senki sem kiváncsi rám, vagy aki mégis, az tanácstalan és tehetetlen velem szemben... olykor a halálra gondolok és sírok. Pedig nem akarom eldobni magamtól az életem, de rossz érzés így élni, hogy tehetetlennek érzem magam én is, miközben tudom, hogy annyi mindenre képes vagyok és rettentő boldog is lehetnék, mindössze nincs kivel megosztani mindezt, mert az emberek szerint az a bajom, hogy nem nőttem fel, holott szerintem pedig az, hogy ők felnőttek. Ezeket a szakaszokat nem lehet csak úgy átugrani, pusztán mert az élet úgy gondolta, hogy kitol velem, nem mondhatok le csak úgy minden vágyamról és álmomról, mert másoknak már sikerült beállni a sorba, én még egy kölyök vagyok és ha valaha is fel fogok nőni, az csak úgy sikerülhet, ha be tudom pótolni a gyerekkort valakikkel, ami elveszett. És mi abban a rossz, hiszen annyi boldogtalan felnőtt járkál mindenütt, talán pont nekik legyen igazuk?