Pán Péter szindrómás 27/F-ként hol találhatnék igaz társra, barátokra?
Leírom az állapotom dióhéjban (bár még így is hosszú lesz). Biológiailag és értelmileg felnőttem, de érzelmileg nem sikerült. Az anyám halálba itta magát, amikor 9 éves voltam és magamat vádoltam a történtekért, megrekedtem a kb: 10 éves szinten. A lányok látták, hogy problémáim vannak ezért egész kamaszkoromban mellőztek, pedig jó lett volna valakivel akár csak baráti szinten beszélgetni. Most 27 éves vagyok papíron, mindenki úgy tekint rám, mint egy felnőtt emberre és ilyen elvárásokat is támasztanak felém, de emiatt éveken keresztül depresszív állapotban voltam és jelenleg is hullámzik. Ha a munkám vagy magánéletem nagyobb terhekkel és kötelességekkel közeledik felém, a képzeletembe menekülök az összeroppanás elől. Annak ellenére, hogy rettentő magányosnak érzem magam minden ismerősöm között, nem vagyok kifejezetten antiszociális, mindössze arról van szó, hogy teljesen más dolgok érdekelnek, mint a kortársaimat, eltérő igényeink vannak. Számukra az is megfelel, ha éveken keresztül eljárunk inni és koncertekre és bulikba és kocsmákba, meg diskurálni az élet nagy kérdéseiről. Nekem nem ez jelenti az életet. Ha lenne kivel, mert ő is igényelné, azt hiszem folyton hülyéskednénk és játszanánk. Nekem kell az, hogy vizipisztollyal csatázzunk, ki kell próbálnom milyen kajacsatázni, vagy csak spontán ennek-annak tettetni magunkat, gátat építeni valami patakra, vagy felfedező expedíciókra menni. Ezek a dolgok, amikből mások már "kinőttek" számomra sokkal többet jelentenek, mint valahol lazulni egy vízipipa mellett vagy fesztiválon csápolni. És óriási igényem van az intimitásra is, de úgy, hogy a másikra barátként vagy testvéremként tekintek. A párkapcsolatokkal nem tudok mit kezdeni, mert azokba, meg a szexbe is a nők "férfit" keresnek, mindig, és mindig óriási feszültséggel töltött el, hogy próbáltam megfelelni ennek a szerepnek, és nem is igazán tudtam, mert belül még nem nőttem fel, a másik nem engem szeretett, hanem azt, amit látni akart.
Tudom, hogy ez nem kifejezetten "egészséges", de nem azért, mert másokat éppenséggel egészségesnek tartok, az emberek jelentős része beteg, csak ki-ki másképp. Ugyanakkor ahhoz, hogy fel tudjak nőni rendesen, szükségem van egy olyan biztonságérzetre és stabilitásra, amit egyedül nem tudok megteremteni. Próbáltam. A bennem élő gyermeket kimutattam, és a környezetem nem tud vele mit kezdeni, én pedig nem tudom külső szeretet hiányában ezt fenntartani. Olykor, ha padlóra kerülök, mert heteken keresztül csak dolgozom és alszom és senki sem kiváncsi rám, vagy aki mégis, az tanácstalan és tehetetlen velem szemben... olykor a halálra gondolok és sírok. Pedig nem akarom eldobni magamtól az életem, de rossz érzés így élni, hogy tehetetlennek érzem magam én is, miközben tudom, hogy annyi mindenre képes vagyok és rettentő boldog is lehetnék, mindössze nincs kivel megosztani mindezt, mert az emberek szerint az a bajom, hogy nem nőttem fel, holott szerintem pedig az, hogy ők felnőttek. Ezeket a szakaszokat nem lehet csak úgy átugrani, pusztán mert az élet úgy gondolta, hogy kitol velem, nem mondhatok le csak úgy minden vágyamról és álmomról, mert másoknak már sikerült beállni a sorba, én még egy kölyök vagyok és ha valaha is fel fogok nőni, az csak úgy sikerülhet, ha be tudom pótolni a gyerekkort valakikkel, ami elveszett. És mi abban a rossz, hiszen annyi boldogtalan felnőtt járkál mindenütt, talán pont nekik legyen igazuk?
Élj úgy, ahogy jónak érzed! Ne idomulj azokhoz a jelentős számú emberekhez, akik betegek! Idomulj a belső elvárásaidhoz.
Ahhoz pedig, hogy megfelelő társat találj, nyilvánvalóan fiatalabbak között kell keresned. Csak tudod, sokszor az a sok, ostoba és beteg "felnőtt ember" ezt rossz szemmel nézi. Micheal Jackson erre tökéletes példa. Ő egy örök gyermek maradt mindig is, aki szeretett volna szeretetet adni és kapni. Ő látta a gyermekek tisztaságát és vidámságát. Erre a kívülálló, vak emberek megbélyegezték, és nem látták meg azt, amit ő nagyon jól meglátott.
Egyébként is... az a felnőtt, aki lezárta a gyermeki korszakát, nem teljes ember.
Tényleg sok ember beteg, sok felnőtt ember ostoba és nehéz felfogású, ha igazi érzelmekről van szó. De vannak felnőttek, akik elfogadnak olyan dolgokat, amit más első hallásra rossznak vagy szokatlannak gondol. Igaz, hogy ritka az ilyen, de létezik.
Talán mégis egy nőt kellene találnod, legyen ez bármilyen komplikált és idegen is számodra. Ha születik gyermeketek, vele tökéletesen kialakíthatsz egy olyan kapcsolatot, amire vágysz, és amibe senki sem szólhat bele.
Vagy esetleg elmehetsz óvóbácsinak. :D
Nem működtek a párkapcsolataim. Én nem voltam beléjük szerelmes, de szerettem őket és kitartottam mellettük, ők döntöttek úgy, hogy mégsem szerelmesek belém és szálljak ki az életükből.
Az átlag nő szerint az igazi férfi nem olyan, mint én. Az átlag nő szerint én túlérzékeny vagyok és még miegymás, vagy szexet akarnak tőlem, de ott is megpróbálnak egy szerepet rám erőltetni, ami konvencionális. Én nem mondom azt, hogy kizárólag az előjátékot, az összebújást és az alvást preferálom, de ha férfit keresnek, ezer jobbat találnak nálam, ezért nem akarok versenyezni, nem érzem magam biztonságban egy kapcsolatban. Majd ha valaki meg tud arról győzni, hogy fontos vagyok neki, ez talán változhat. A másik az, hogy olyannal is hiba lenne hosszútávra tervezni, aki a szöges ellentétem bizonyos dolgokban. Például ha szerinte a verés nem árt a gyereknek, szerintem pedig elfogadhatatlan, vagy ha nagyon erőszakos / gyűlöletteljes felfogása van dolgokról és ezeket folyton hangoztatja. Ilyenek. Ezek gátolják, hogy önmagam legyek a másik társaságában, az pedig elengedhetetlen egy jó kapcsolathoz, hogy mindketten önmagatok lehessetek benne, tehát ami nem megy, azt felesleges a válásig erőltetni.
Hát, biztosan észrevetted már tehát, hogy az emberek nehéz esetek, és sokszor okoznak nagy-nagy fájdalmat, főleg, ha nem értik meg az embert, nem akarják megérteni, és türelmetlenek. Talán sokszor az a legnagyobb probléma, hogy minden emberi kapcsolatot kategóriákba tesznek: ő az apám, ő a húgom, ő az élettársam, de nem a szerelmem már, vagy ő a szerelmem, de sosem lehet az élettársam, ő meg a főnököm, ő meg csak egy sofőr, akit minden nap látok, tök szimpatikus, de nem szólhatok hozzá, mert mégis csak sofőr... annyira merevek az emberek kapcsolatok terén... pedig elvégre mind "csak" emberek vagyunk.
És ezektől olykor kiborulnak és befordulnak azok az emberek, akik tényleg igazi és őszinte, pusztán egyszerű EMBERI kapcsolatokra vágynak, és nem próbálkoznak többet... nagyon könnyen lelombozódnak. Pedig érdemes erősnek lenni! Bármikor jöhet egy olyan személy, akivel igazán önmaga tud lenni az ember.
Egyébként tudom, hogy ez nem ugyanaz, mintha emberi társra akadnál, de gondolkodtál már valamilyen állatban? Egy kiskutyában mondjuk. Az állatok vevők a gyermeki játékokra, a kutyák legalábbis főként, velük ki lehet élni az ilyesmit, a bohóckodást. :) De persze tűnsz annyira értelmesnek, hogy ez már Neked is eszedbejuthatott. :D
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!