Úgy érzem magam, mintha egy massza lennék. Mit tehetnék, hogy szilárd legyek, mint a többi ember?

Egyik pillanatban ezt gondolom, a következőben pont az ellentettjét, és nem is értem, hogy gondolhattam mást. Fél óra sem kell, hogy ismét teljesen mást gondoljak, és ez így megy tovább. Egy témában sem tudok megállapodni, de még olyan apróságokban sem, ami másnak egyszerű például, hogy szeret-e egy bizonyos ételt vagy sem.

Ez a folyamatos változékonyság minden egyes dologban megtalálható. Egyik percben úgy érzem, az egész világgal össze tudnék barátkozni, magabiztos vagyok és szeretem magam. Semmilyen hatásnak nem kell érnie, hogy egyszerűen forduljon minden, és mindenkire, akit szeretek, az ellenségemként gondoljak, és az önutálatom miatt az öngyilkosságon gondolkodjak.

Párkapcsolatban élek, ő nagyon szeret engem, de nehezen ért meg és rengetegszer megbántom. Ha később ér haza, mint azt reméltem, sírok, a legrosszabbra gondolok és mikor megérkezik, nem megkönnyebbülök, hanem gyűlöletet érzek iránta és szinte rátámadok.

Úgy érzem, betegesen kötődöm hozzá, pedig hullámokban rám tör, hogy egyáltalán nem vagyok heteroszexuális, csak a nőkhöz vonzódom, vagy ha férfiakhoz, akkor én még le akarok feküdni mindenkivel. Megállapodtam mellette, de a fejemben még ez sem tud stabil lenni.

Nincs túl sok barátom, egy-kettő van, akik állandóak az életemben, de úgy érzem, egyik pillanatban csak ők számítanak, mindennél jobban szeretem őket, a másik pillanatban pedig úgy érzem, ha most meghalnának, örülnék is.

Az előbbi mondat leírásakor iszonyú lelkiismeret-furdalásom támadt, közben pedig - szörnyű leírni és szörnyű érezni - kis boldog izgalom is, ahogy elképzeltem.

Nem tudom, ki vagyok és milyen tulajdonságokkal rendelkezem, vagy épp ez az, hogy nincsenek is tulajdonságaim.

Már a húszas éveim közepén vagyok, és tudom, hogy a viselkedésem nem megengedett, de egyszerűen képtelen vagyok stabil lenni.

Egyik percben mindent megtennék azért, hogy normális legyek, a másikban utálom és unalmasnak tartom a "normális" embereket.

Mióta az eszemet tudom, ilyen vagyok, már hét éves koromban beteg gondolataim voltak, amik később csak fokozódtak, 13 éves koromtól depresszióban szenvedtem, ami úgy érzem, továbbra sem múlt el, csak enyhült, vagy jobban tudok színlelni már.

Párszor próbálkoztam pszichiáterrel, de úgy éreztem, nem ért meg, mert senki sem érthet meg. Rám mondta, hogy depresszióban szenvedek, felírt pár gyógyszert, amit én többesével, random bekapkodtam, elfogyott, nem mentem újra.

Pszichológusra nincs pénzem, és úgy érzem, ha lenne, sem tudnék elmenni: úgy érzem, nem tudna rajtam fogást találni, nem tudnék neki beszélni, a folyamatos változás miatt sosem akkor lennék ott, amikor a "nem normális" gondolataim, érzéseim vannak.