Ugye ez a gondolkodásmód csak simán egy tini kori dolog? 15/L

Folyton rosszkedvű vagyok, mindenen sírni tudnék. Ilyenkor utálom magam, mert úgy érzem gyenge vagyok. A szüleimmel kb semmit sem beszélek, mert nem tetszik nekik, hogy hordok fekete ruhákat és rockot hallgatok (de meg nem mondaná rólam ezt senki, fekete cuccom is össz-vissz 4 fekete póló és két pulcsi). Úgy érzem ez már nem is nagyon érdekli őket, bár anya sokszor beszél hozzám, de max annyit válaszolok vissza, hogy "ja" vagy "oké". Ha valaki kedvesen szól hozzám/ír rám Facebookon vagy rám mosolyog, akkor nem akarom elhinni, hogy nekem szánta. Az önértékelésem a padlón van. Utálom az embereket, mert úgy érzem mindenki, aki nem a barátom az bántani akar, a barátaimat meg nem érdeklem és senkinek se vagyok fontos. Mikor úgy gondolom, hogy a legjobb barátnőmnek (nem érzem hogy ez felőle kölcsönös lenne, hiába állítja)kikérdezném erről a véleményét, akkor csak odáig jutok, hogy köszönök neki/ráírok, visszaköszön, kérdezi, hogy mi újság, én meg nem vagyok képes elmondani, úgyhogy végig úgy teszek, mintha minden oké lenne. Ha akár csak egy másodpercre is egyedül maradok vagy tanítási órákon vagyok, egyből megint úgy érzem, hogy sírni tudnék és elbújnék valahova, ahol senki se lát. Már csak kívülről mosolygok, mert nem akarok fárasztani senkit ezekkel, de belülről mindig csak azt várom, hogy végre egyedül lehessek. Hazafelé is úgy megyek, hogy zenét hallgatok és a lábamat nézem, csakhogy ne kelljen látnom senkit. Itthon bezárkózok a szobámba és ki se jövök. És van egy dolog, amit azért szégyenlek, még magamon is kiakadtam, mert nem ilyen voltam régen, de megvágtam a kezem és a combom is (nem először). Nem is tudom, úgy ki voltam akkor akadva, hogy oda se figyeltem mit teszek. Aztán miután elgondolkoztam rajta, akkor még jobban szégyenlem magam, meg ilyenek. És úgy érzem, csak hátráltatok mindenkit, mert semmit nem fogok elérni soha és egyedül fogom leélni az életemet. Bocsi a kisregényért. Ez ugye az én koromban normális?