Nem akarom megbántani a pszichológusomat, de szeretnék vele őszinte lenni. Szóval ez még belefér?

Igazából én nem szeretném megbántani a pszichológusom, ezért is érdekel a véleményetek.

Sajnos ugyanis úgy érzem, hogy már nem bírom magamban tartani ezeket az érzéseket és gondolatokat, amelyek egyrészt jó érzések,de félek, hogy bántóak is lesznek. Bár úgy gondolom, hogy egy pszichológusnak tudnia kell kezelni és simán lepereg róla.

Tehát, a lényeg: "Ő úgy gondolja, hogy az anyagiak miatt nem járok hozzá hetente. Ez azonban csak részben igaz. Azért nem járok, mert szeretek járni. Én nagyon megkedveltem a terápiát és persze Őt is.

Néha, mint pl. a múlthéten is miután kijöttem olyan szeretet tört rám, amely szinte már fájt. Nem tudom, hogy miért éreztem ezt, de sajnos néha ezt váltja ki belőlem. Én viszont ebből nem kérek, mert nem tudom elviselni.

Ugyanakkor a "nagy" szeretet mellé más érzések és gondolatok is megjelennek. Elegem van ugyanis abból, hogy körülöttem mindenki olyan türelmes, és, hogy ezt próbálják rám erőltetni, hogy legyek én is az. Elegem van, hogy bármit mondok vagy érzek Ő (a pszichológus) mindenre azt mondja, hogy megérti, hogy milyen nehéz lehet nekem. Nem, nem értheti, mert nincs a helyemben, így nem érezheti azt, amit én.

Amikor nagyon kivagyok, mint pl most is egyszerűen idegesítenek a kérdései. Főként mikor ugyanazokat teszi fel, amelyekre Én ugyanazt válaszolom vagy ugyanúgy nem mondok rá semmit. Idegbajt kapok, amikor belépek a szobába és jön a szokásos "Hogy vagyok?"- kérdés. Szerintem ha jól lennék, akkor már nem lennék ott. Néha nagyon szánalmasnak és egyben szórakoztatónak is találom ezt az egészet. Egyrészt, mert kilépek az ajtón és kacagok magamon, hogy mennyi mindent összehordtam. Másrészt pedig szánalmasnak és egyben szórakoztatónak találom, hogy Ő próbál segíteni, én viszont csak azt érzem, hogy ezek már amolyan sablonos dolgok és igazából már nem is tud rajtam segíteni. A legjobban pedig azt utálom, hogy olyan érzéseket hoz ki belőlem a terápia, amelyeket nem tudok kezelni. Persze utálom magamat is, egyre jobban..." Igazából ennyi lenne a lényeg. Plusz egy-két rossz dolog magamról, amelyeket most nem írnék le, de persze azok is fontosak. A "dokim" egyénként Nő, kb 30 éves.

21/L