Visszacsatolás, ennek hiányát hogy viselitek?

Hasonlóan vagyok, de ez már inkább a társfüggőség kategóriája, mert aki rendben van magával, az tud annak örülni, ami van, tehát pl. a barátok visszajelzéseinek is (és meg kell tanulni kérni, kifejezni az igényeinket a barátok felé). Egy társat (olyan igazit) nem lehet csak úgy leakasztani a szögről... ráadásul ha nincs egészséges önbizalmad, az a párkapcsolatokat is hazavágja.

Én több kudarcos kapcsolat után úgy döntöttem, hogy előbb MAGAMAT teszem rendbe, egy terápiával, és ha már rendben vagyok, akkor lehet egyáltalán párkapcsolatban gondolkodni... mert ha egy társtól várom a problémáim megoldását, az már régen rossz! Nekem kell megoldani, tükörnek ott a pszichológusom (erre egy partner alkalmatlan, mert neki is vannak - jogos - elvárásai velem szemben, soha nem lehet objektív). Szerintem először inkább barátkozni próbálj, akár ellenkező neműekkel is, dolgozz magadon, hogy rendben legyen az önértékelésed (akár szakember segítségével), és utána lehet működőképes párkapcsolatot kialakítani.

Mi lenne, ha akkor neki állnál társat keresni?

Vetkőzd le a gyávaságot. Kalkuláld be, hogy majd jó párszor kell úgy próbálkoznod, hogy a másiknak nem passzolsz majd és újra és újra próbálkozni kell majd. Ha ezt akarod akkor lépj. És mégegyszer: ha valami nem sikerül az nem azt jelenti, hogy nem kell többször próbálkozni, hanem pont azt, hogy tovább kell próbálkozni, gyakorolni. Az egész szociális viselkedés jórészben gyakorlástól megy az embereknek, nem attól, hogy gondolkodnak rajta.