Hogyan tudjam elérni, hogy ne féljek a konfliktusoktól? Ne legyek nyuszi természetű!

"Kiolvastam a Merj nemet mondani című könyvet,és ott azt írja,hogy azoknak a szülőknek lesz ilyen a gyerekük,akik mindent fenyegetéssel értek el a csemeténél."

Ebben szerintem is lehet igazság: hiszen egy erőteljes személyiségű, határozott-céltudatos és céljait tűzön-vízen keresztülvivő anya vagy apa mellett vagy nyuszi típusú ember marad valaki, vagy felveszi már velük is a kesztyűt és kiáll az igazáért.

Én nagyon hasonló típus vagyok, anyukám egy nagyon talpraesett, célorientált, tudatos, erős nő. Számára gyakorlatilag nem létezik a lehetetlen. Mellette tesóm szintén erős, talpraesett emberré nevelkedett, én meg amolyan "jámbor" maradtam. Bár itt hozzátenném, hogy sokszor én azért nem lépek közbe konfliktusok esetén, mert rájöttem, hogy sokszor célravezetőbb, ha az ember kivár, az idő alatt talán magától is lecsillapodik a másik. Én inkább csendes csodálkozással szoktam tudomásul venni, hogy jé, ez vagy az az ember ilyen vagy olyan hülyeségeken kiakad, időt fecsérel rá. Persze vannak súlyos, vagy az évek során szinte meddővé váló viták, amik viszont megkeserítik az ember életét. Azt hiszem, az lenne a legfontosabb számodra, hogy tudj különbséget tenni a robbanós helyzetek között, mert van, amire érdemes kissé cinikusan, találóan, erősebben visszavágni (szóban mindig!) és van olyan is, ami csekélység, és energiát sem érdemes fecsérelni rá.

"Voltam már durvább szituba is,mikor például nem akartam elmenni egy nemkívánatos személlyel kocsmába/randizni,és vele mentem."

Erre azt tudnám javasolni, hogy ne menj vele. Ha megsértődik, akkor nem érdemes arra, hogy ápoljátok az egymás közötti kapcsolatot. A barátságok és kollegiális kapcsolatokban sem szabad, hogy erőszakoskodjon veled valaki, és olyasmire kényszerítsen, amit nem akarsz. Ha fontos vagy a számára, akkor a Te érdekeidet is figyelembe kellene vennie.

Én egy pszichoterápiát javasolnék. Mert a kognitív módszereket lehet tanulgatni, gyakorolgatni, de érdemben nem sokat segít, ha a nevelés során beléd égett a konfliktuskerülő stratégia. Ezek annyira láthatatlan sémáknak, amelyeknek nem is vagyunk tudatában. Ha a gyökereknél sikerül megragadni a problémát, akkor tapasztalatim alapján egyszerűen spontán megindul a folyamat, nem kell tanulni sem!

Én éppen benne vagyok egy terápiás folyamatban, és azt veszem észre magamon, hogy már egyszerűen képtelen vagyok NEM kiállni magamért. Fura érzés, nem könnyű, de összességében nagyon sok sikerélményt könyvelhettem el, mert a környezetem elkezdett emberszámba venni, pedig mindenkivel konfrontálódtam az utóbbi hetekben, hónapokban. Korábban is próbáltam már tudatosan, önfejlesztő módszerekkel, de akkor nem ment... tényleg a gyökereknél kell megragadni a problémát, ehhez pedig szakember segítsége kell.

"Ha megsértődik, akkor nem érdemes arra, hogy ápoljátok az egymás közötti kapcsolatot. A barátságok és kollegiális kapcsolatokban sem szabad, hogy erőszakoskodjon veled valaki, és olyasmire kényszerítsen, amit nem akarsz. Ha fontos vagy a számára, akkor a Te érdekeidet is figyelembe kellene vennie."

Ez így jól hangzik, csakhogy az alárendelő személyiségek képtelenek megfogalmazni az igényeiket - még önmaguknak is - így egyszerűen kiváltják a környezetükből azt, hogy basáskodjanak felettük. Én mostanában jöttem rá, hogy a legjobb barátaim is hajlamosak kihasználni, nem beszélve a családomról, hogy a párkapcsolataimat ne is említsem... ha nem állok ki magamért, akkor elnyomnak, én pedig szorongok. Ha mondjuk egy évvel ezelőtt úgy döntöttem volna, hogy csak olyan emberekkel állok szóba, akik figyelembe veszik az igényeimet, akkor foghattam volna a cókmókom és költözhettem volna egy lakatlan szigetre. Ehelyett megtanultam kifejezni az érdekeimet (mások érdekeinek szem előtt tartásával, vagyis asszertív üzemmódban működöm), és aki így sem vesz figyelembe, azzal nem állok szóba. Viszont az a meglepő tapasztalatom, hogy senkivel sem szakadt meg emiatt a kapcsolatom, idővel mindenki hozzám idomult a környezetemben, még olyanok is, akikről álmomban nem gondoltam volna.

Kérdező, még annyit, hogy nem feltétlenül a fenyegető szülői környezet váltja ki... elég egy kis rejtett érzelmi elhanyagolás, ahol a gyerek hiába mondja ki az igényeit, nem veszik figyelembe a szülei (miközben azt kommunikálják felé, hogy milyen fontos számukra). Nem olyan látványos dolgok ezek, kell hozzá egy komoly szembenézés önmagunkkal, a múltunkkal, hogy ezeket a mintázatokat felfedezzük és leküzdjük! Ez egyedül nem megy!