Ez már depresszió?

Néha én se tudom miért de sírhatnékom van és valamiért haragszom a világra. Folyton szomorú vagyok, amikor látok mosolygó arcokat majdnem bőgök. Folyton unatkozom ilyenkor olyan rideg vagyok kifejezéstelen arccal bámulok ki a fejemből. Amikor a szüleim elhívnak sétálni egy jó 3 méterrel mögöttük slattyogok és az eget bámulom. Üresnek érzem magam céltalannak. Amikor a barátaimmal vagyok kicsit vidámabb vagyok, de amint hazamegyek ismét levert vagyok. Nem szeretek siránkozni ezért általában elfojtom. Aztán amikor nem bírom tovább kitör belőlem és órákig bőgök, de ilyenkor is magamban a szoba sötét sarkában. Szeretek elhúzódni a szobám sarkába, eltűnni ameddig csak lehet. Nem értem mi van velem, elvégre magányos vagyok, de még sincs társaságra kedvem. Egy 12 éves lánynál ez normális? Segítsetek kérlek!