Van ennek valami konkrét neve, vagy ez egy tökéletesen összetett elmebaj?

Sziasztok! :D Egy picit hosszú lesz, de elég rémisztő önanalazísen estem át az utóbbi időben, leírom a dolgokat, felsorolásszerűen.

Szóval, kezdjük az elején:

1.Nehezen, de utána éveken át tudok szeretni egy embert, még akkor is, ha gyűlöl, ha akkor is, ha utál, és a szerelmet minden egyes nap olyan elemésztő tűzként élem meg, hogy fizikai fájdalmat okoz. Ha nem találkozom az illetővel, még akkor is tart tovább.

2.Nem bírok elszakadni egyes emberektől, egyszerűen van egy lépcsőfok, amit ha átlépek, én megszűnök létezni, úgy értve, hogy a saját dolgaim olyan szinten háttérbe szorulnak, hogy az alapvető emberi cselekedeteken kívül nem foglalkozom magammal csak a másikkal, az Ő dolgaival.

3.Félek egyes helyzetektől, egész pontosan a hétköznapi dolgoktól (vásárlás, iskola), míg a rendkívüli helyzetektől nem igazán (példa, idegen embert, aki nem tud magyarul, és elveszett a kutyája elkalauzolom a város egyik pontjába, ahol ezügyben tudnak segíteni).

4.Általában érzékeny vagyok, ha megbántanak, könnyen megsértődöm, és pár pillanat alatt búcsút mondok az embernek, kivéve, ha ez az ember a szerelmem. Akkor a bántás fel sem veszem.

5.Nem érdekelnek a hétköznapi dolgok, nem okoz örömöt a siker, nem tudom élvezni az életet, csak akkor, ha van valaki, akit szerethetek. Magyarán szólva feladnám szívesen az állásom, elhagynám az iskolám, lemondanék a pénzemről, tehetségemről egy olyan emberért, aki képes lenne hosszú távon szeretni.

6.Vannak dolgok, amiket nem tudok feladni, úgy értve, fáj, de nem hagyom abba, mert nem "engedem" magamnak, nem tudatosan.

Szóval röviden: elmebeteg volnék? :))