Vannak itt olyan (sorstársaim) nők, akiket az édesapjuk molesztált? Ti haragszotok édesanyátokra?

Teljes megértem minden egyes sorodat, de annyira magamra ismertem bennük, hogy most nem is tudok mit mondani, csak nézek ki a fejemből döbbenten.

Mintha én írtam volna...majdnem ugyanez...molesztálás, evészavar, pszichiátria...Csak édesanyámra nem neheztelek _annyira_...talán, mert nálunk Ő is áldozat volt, a szexuális bántalmazás nekem, a fizikai neki jutott...

Az én helyzetem kicsit más, de talán az én hozzászólásomban is találsz valami hasznosat.

Engem "csak" vert (még ma is tenné, ha nem ütnék vissza, vagy hívnám ki a rendőrséget) az apám, de párszor éreztem, hogy csak azért nem próbál meg mást is, mert túlsúlyos vagyok és nem az a tipikus szép lány. Az én anyám hagyta, nem csinált semmit, csak nagyon ritkán állt közénk, hogy hagyjuk már abba, de amúgy még akkor is velem ordított, amikor kihívtam a rendőrséget (őt csak néha lökdösi, fenyegeti, alapvetően csak engem vert apám).

Alapjában véve csak azt írtam volna neked, hogy természetes amit érzel, normális, hogy még így is haragszol az anyukádra és ezt csak úgy lehet megoldani, ha lezárod magadban és továbblépsz vagy elmondod neki és átbeszélitek.

Viszont aztán megláttam azt a részt, amikor arról írtál, hogy tulajdonképpen azért haragszol rá, mert nem vette észre idejében, hogy milyen emberhez is ment hozzá. Nekem is ez a problémám, ez még máig is sokszor dühít engem is!

Nálunk nagy probléma az alkohol is, és elvileg apám régebben nem volt ilyen, tehát emiatt próbálom nem okolni anyámat és neki is hasonló apja volt, magyarán a házasságba menekült (amiről szintén megvan a véleményem), de végeredményben még ha nehezen is, de meg tudom őt érteni és emiatt már nem hibáztatom. Emellett ott van az is, hogy apám sem teljesen normális, mert elég beteges dolgai tudnak lenni néha, tehát tudom, hogy ez így furcsán hangzik és közel sem hasonlítható ahhoz, ami veled történt, de sokszor láttam ahogy rám néz, hallottam, amiket mondott stb., néha olyan dolgokat is csinált amiket el sem tudtam mondani anyámnak (szerencsére nem velem, csak akkor, amikor én is ott voltam, és be kellett zárkóznom a szobámba és a mosdóba is alig mertem kimenni, csak ha anyám is hazaért már). Szóval nem sokon múlt, hogy nem tett hasonlót az apám és azért az nem kicsit lejön, hogy egyes dolgokhoz nem megfelelő a hozzáállása stb. Magyarán lehet, hogy a külvilág a felszínes beszélgetések során nem vesz észre semmit, de azért anyámnak már bőven látnia kellett volna, hogy milyen ez az ember. És ezt én sem tudom megérteni és megbocsátani neki, hogy miért nem vette észre. Őt is verte az apja, erre hozzáment egy olyanhoz, aki szintén erőszakos és függőségekre hajlamos, beteges dolgai vannak stb. Úgy értem én is ilyen apát kaptam, és talán épp ezért, de én látom, felismerem ezt! Nem értem, hogy nála hogy nem alakult ez ki, hogy ösztönösen felismerje az ilyet és meneküljön előle. Én olvastam is ezekről a témákról sokat, és próbálom magamnak azt mondani, hogy akkoriban még nem voltak hasonló könyvek és kisebb gondja is nagyobb volt anyámnak, minthogy erről olvasson és nem tehet róla, ha más az érdeklődési köre stb. De azért bennem is ott van még a tüske, hogy én már akkor is felismertem ezt, amikor még nem olvastam róla! Vagy miért nem lépett, amikor már látta a problémát? Neki eszébe sem jutott megmenteni engem, pedig a legtöbb anya ilyenkor fogná a gyerekét és elindulna vele, mindegy hová, csak onnan el. Jelenleg abban a fázisban vagyok, hogy haragszom, de próbálom azzal felmenteni, hogy elég gyenge asszony, vagyis nem nagyon mer meglépni dolgokat és ha az ember nem mondja meg neki, hogy az amiben él, az nem jó, akkor nem is tudja. Nálunk én vagyok pánikbeteg, neki viszont az önbecsülése meg mindene a nullán van, gyakorlatilag épp csak azt nem mondja, hogy ez így rendben van, ha apám megüti. Én hoztam fel őt arra a szintre, hogy már nem hagyja magát (így persze folyamatosan veszekednek, de hát...).

Érdekes, hogy a te anyukád még tanult is ilyesmit, talán nem akarta elhinni, hogy ez igaz, ilyesmi megtörténhet vele. De amúgy szerintem ez örökre rejtély marad valamilyen szinten és mindig kísérteni fog valamennyire. Nekem mindenki azt tanácsolta, hogy zárjam le és én is ezzel értek egyet, hogy már úgysem lehet rajta változtatni, én rengetegszer kérdeztem erről az anyámat, de ő sem tudott rá választ adni, ezért semmi értelme ezen rágódnom, inkább nem törődöm vele. Persze néha eszébe jut az embernek, de nekem még a pszichológus is azt mondta, hogy sajnos ezzel nem lehet mit kezdeni, ha a megbeszélés nem vezet előre. Ha alapjában véve tudod élni a napjaidat és csak néha jut eszedbe, akkor az elfogadhatónak tekinthető. Persze ehhez is rögös út vezet.

Szerintem a te anyukád azért nem akarja beismerni, mert nem bírná elviselni, nyilván nem ok nélkül lett pánikbeteg sem, valószínűleg sok volt ez neki. Sajnos van ilyen, nem mindenki ugyanannyi terhet bír el és mindenki másképp kezeli.

Te semmiképp sem vagy hibás és nem veled van a baj, hanem a helyzettel amibe kerültél. Teljesen érthető az is, amit szeretnél anyukádtól, hogy végre le tudd zárni ezt a részt. Talán az idő múltával majd még beismeri, bár talán legbelül már tudja is. Lehet azért nem tud veled erről nyíltan beszélni, mert magát okolja, hiszen tényleg nem megalapozatlan ha azt mondjuk, hogy neki azért csak észre kellett volna venni a jeleket.

Talán úgy hangzik, mintha nem venném figyelembe az érzéseid vagy azt, hogy mekkora probléma ez valójában, de szerintem koncentrálj arra, hogy alapvetően jó a kapcsolatotok és próbálj ezzel nem törődni. Úgy értem ő legalább ott van neked és azzal csak tönkreteszed ezt az időszakodat is, ha folyton ezen rágódsz. Már eleget szenvedtetek, te talán a legtöbbet (anyukád pánikbetegségéért sem te vagy a felelős hanem az apád, a helyzet és talán maga anyukád, hogy nem tudta elég erősen kezelni a helyzetet, már ha ezt hibának lehet nevezni, hogy valaki egyszerűen ilyen típus). Próbálj arra koncentrálni, ami jó az életedben, amit szeretsz ezt pedig hagyd egy kicsit. Ha már mindent megtettél, de nem kaptad meg tőle a válaszokat, akkor ennek így nincs értelme, inkább engedd el egyelőre. Lehet, hogy később még ez alakulni fog.

Persze ha ez az életed többi területére is kihat akkor megértem, hogy ezt nem érzed megoldásnak. És azt is tudom, hogy milyen amikor nincs pénz a pszichológusra, pszichiáterre (nekem kapcsolatom volt), de azért annyi jó hír van, hogy ezen te is tudsz segíteni egy keveset. Azzal, hogy kibeszéled magadból, új élményeket szerzel és megpróbálod a helyükre tenni a dolgokat stb. A párkapcsolatok terén is helyre tudod ezt hozni idővel, lehet, hogy lesz pár kapcsolat, ami nem fog működni, de nem lehetetlen a dolog. Szerintem pontosan tudod, hogy mit nem akarsz és találhatsz magad mellé olyan kedves és megértő társat, aki kellő türelemmel és tapintattal tudja kezelni a dolgokat. Aztán később még segíthet is ezek feldolgozásában egy-egy jó párkapcsolat. De nem kell sietni, már az is hasznos, ha olykor elmész egy randira egy szimpatikus egyénnel, akit valamennyire már ismersz, vagy kis lépésekben haladtok. Tudom a mai világ más, de azért nem elvárás, hogy rögtön megnyílj lelkileg vagy rögtön odaadd magad az illetőnek, most is akadnak olyan emberek, akik nem fognak siettetni és akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy és igenis veszik a fáradtságot, hogy segítsenek neked abban, hogy megnyílj előttük. Azt nem mondom, hogy egyszerű ilyen embereket találni, de nem lehetetlen.

Ne haragudj, hogy sokat írtam, de ez egy ilyen téma, valahogy mindig terjedelmesre sikerül a kitárgyalása (legalábbis nekem).

Nem semmi helyzet a tiéd! A kérdésből azt hittem olyan történet lesz, mikor az ember azért haragszik az édesanyjára, mert konzerválta ezt az állapotot, és nem állt ki mellette. Szomorú, hogy az is megmérgezi a kapcsolatot, ha "miattad" kellett kilépni a házasságból, így te tehetsz mostantól minden bánatáról.

Szerintem nem rossz öltet tb-s pszichológust felkeresni, páran írták itt, hogy figyelmes, jó szakembert sikerült tb alapon kifogniuk.

Én nem tudom mit csinálnék, ha nem járhatnék terápiára.. lehet, hogy már eltettem volna magam láb alól. Én nagyon sok minden elfelejtettem, és csak a szorongás, pánik maradt meg, ami egyre jobban behálózott. Anyám annyira ügyes volt, ebben a színlelésben, hogy "minden rendben van minálunk", hogy magam sem tudtam mitől érzem rosszul magam. Tudtam, hogy apám fura, olyan amilyen, de elég sokáig azt hittem minden apa ilyen, tehát el kell nyomnom ezt a sok ellenérzést, pláne miután berögzült, hogy anyám is leugat, ha kifejezem, hogy nem tetszik valami.

Nekem sokáig hullámzott kire haragszom, apámra, vagy anyámra, jelenleg már kezdek legyinteni az egészre. Kiválasztották egymást, valamiért így jó nekik.. nekem kell távoznom a képből és kezdenem magammal valamit. De hát ezt pszichológiai segítség nélkül nyilván nem így látom.

5-ös vagyok. Ebben hasonlítunk! Nekem is durván jó memóriám van, ahhoz képest, hogy itt minden bizonnyal vannak sötét foltok.

Sajnos mikor megkérdeztem erről a pszichológusomat, azt mondta, hogy feltétlenül emlékezni kell és szembenézni a dologgal, hogy azt fel lehessen oldani. Pedig nekem is van még olyan, aminél durván kirajzolódott a gyanú, és akkor sincs egy fia emlékképem sem.