Mit tegyek? Depressziós vagyok vagy szimplán elrontom az életem?

Azt hiszem, nem vagyok normális.

Van egy férjem akit nagyon szeretek, túlzottan is. Mármint túlzottan ragaszkodom hozzá. Bele vagyok betegedve hogy öt napig nem lesz itthon, és abba, hogy ott mit fog csinálni esténként nélkülem. A jobbik eset az, hogy kocsmázni, szórakozni, míg én itthon aszalódom tovább immár negyedik éve. De mi van ha valakivel megismerkedik? Én voltam már ilyen valaki egy alkalommal mintaházasságban élő férfi számára, mai napig furdal miatta a lelkiismeret, pedig nem történt semmi közöttünk. Tehát ilyesmi igenis létezik! És a felesége nyugodtan ült otthon a négy gyerekkel, míg mi a pattogó tűznél beszélgettünk és bókoltunk egymásnak. Szóval félek elengedni és félek nélküle maradni itthon. Egy normális ember azt mondaná, rendben, érezd jól magad, hat nap múlva várlak haza. Én ezzel szemben tervezgetni kezdem hogy a két gyerekkel utánaindulok. Ilyen hidegben!!

Van két gyerekem akiket nagyon szeretek csak épp már hetek óta nem tudok játszani velük. Mérges vagyok ha az egyik felébred, úgy érzem, vége a pihenésnek. Holott egész nap nem csinálok semmi, a konyha mint egy disznóól úgy néz ki, a ruhákat a süzleim mossák ki mert itt ninbcs hol szárítani, és a fiam napköziben eszik, ezért én ritkán főzök. Mégis minden tele van lommal, nem is pakolok, egész nap nwm csinálok semmit csak olvasok, cigizek és sajnálom magamat.

Nem szeretem ezt a zsúfolt kétszobás lakást, ez lehet magyarázat arra hogy itthon mimért nem érzem jól magam.

Nincsenek barátaim sem. Akik voltak más városban laknak, vagy gyerekük van nekik is és minden időt azzal töltenek. Nincs is kivel beszélgessek.

A szüleim meg belefolynak az életünkbe hogy segítsenek. Vigyáznak a gyerekekre, mosnak, vasárnapi ebédet főznek. És általában arra gondolok, jó lenne ha sokkal ritkábban találkoznék velük. Nagyon szeretem őket, félreértés ne esék, csak épp túl sok nekem hogy ők is tanácsokkal látnak el és figyelik milyen ügyetlen háziasszony és anya vagyok. És közben segítenek

Negyedik éve vagyok itthon a gyerekekkel, és a napjaim minden percét utálom. Mert semmit nem tudok rendesen megcsinálni. Mintha ólomból lenne a kezem és az agyam is. Elképzelem hogy hamar elpakolok mindent aztán játszom a gyerekkel ehelyett netezek, ülök ide-oda és várom hogy segítsen valaki. És most még ettől a hat naptól is rettegek, hogy mi lesz a férjem nélkül és vele nélkülem.