Elszomorít, hogy ilyen sok tinédzser hiszi azt magáról, hogy bipoláris zavara van, pedig ez "csak" kamasz kor. Miért van ez?

Utolsó! Nem tudom, hány éves lehetsz, de nagyon igazad van! Főleg abban, hogy a fiataloktól elvárják, hogy boldogok és gondtalanok legyenek, csak azért, mert fiatalok... mintha nekik nem lehetnének problémáik. Emlékszem, én eléggé szomorkás gyerek voltam, az "okos" felnőttek meg egyszerűen nem értették, hogy lehet ez. Anyukám mindig olyanokat mondott, hogy nekem gondtalannak kellene lennem stb. meg még az osztályfőnököm is azzal jött, hogy pl. akkor ülhetek át másik gyerek mellé, ha a mai napon legalább háromszor mosolyogni fogok.

Pedig a boldogság és a mosoly nem parancsra működik.

16 éves vagyok:)

Igen, én is pontosan azért írtam ilyeneket, mert ezt tapasztalom a környezetemben. Az egyik barátom például depressziós, pszichiáterhez küldték, vagdossa magát, próbált már öngyilkos is lenni, szerencsére nem sikerült neki. Az anyja mégsem hajlandó kezeltetni, mert "az ő gyereke nem bolond". Általában üvöltözni szokott vele, hogy 16 évesen mindenkinek boldognak kell lennie, és hogy ő ebben a korban akkor is jól érezte magát és mosolygott, amikor minden rossz volt, mert ez a természetes.

De tanár is vágta már kollektívan az osztály fejéhez, hogy ennyi idősen mindenki hallgasson, mert senki nem tudja, milyen az a nehéz élet, de majd 30 év múlva. Nagyon bosszantónak találom az embereknek ezt a tulajdonságát - hogyha bármi rossz történt is velük, onnantól kezdve ha csak megsejtik, hogy bárki másnak talán könnyebb (és ez nem mindig van így), rögtön elvárják, hogy az illető annyival boldogabbnak érezze magát, mert neki nem kellett ezeket a tragédiákat (már ha azok...) átélnie. Szerintem nem ez a felnőtt hozzáállás. És azt sem hinném, hogy a rossz dolgok az életben azért történnek, hogy türelmetlenségre tanítsanak minket a más körülmények közül jövőkkel szemben.